A száz éve elhunyt művész élete utolsó éveiben lett itthon is ünnepelt festő.

„1902 Februárban Olaszországba utaztam, megnéztem Rómát, Nápolyt s Capri szigetére mentem kipihenni s elfelejteni a politikát - haza táviratoztak, 16 éves leányom halálos beteg lett, rögtön hazajöttem, viruló szép leányomat haldokolva találtam. - Másnapra meghalt. - Mély fájdalmamban csak a munkánál találtam vigaszt, - a nyár folyamán festettem a téli tárlaton kiállított képeimet. A kiállítás megnyitásakor ismét dühbe hoztak, minden képemet rossz helyre akasztották mert fényes-színes voltuknál fogva ártottak a szomszédnak. - Energikusan felléptem s jó helyre akasztották. - De mégis bosszantó hogy én ilyeneknek ki vagyok téve.

Végül még constatálnom kell, hogy én 1873-ban Bécsben bronz medaliát, 1900-ban Párisban ezüst medaliát, s Münchenben 1901-ben I. arany medaliát kaptam, de Budapesten semmit. - Én nem restellem, resteljék mások! -
Most már mindent elmondtam, kiadtam mérgemet, azért nem vagyok valami rosszmájú keserű ember.

- Szeretek kényelmesen élni, jól enni s tudom humorral élvezni ezt a jó és rossz világot, mert az élet egészben még is nagyon szép!"

A fentieket Szinyei Merse Pál írta önéletrajzában 1903. január 7-én, (ezért a mai helyesírástól eltérő írásmód). Akkorra már élete legnehezebb időszakán túl van: 1984-ben felesége elvált tőle, egy évtizedig nem festett, nehéz anyagi körülmények között élt hat gyermeke közül eggyel. Aztán ismét festeni kezdett és megékezett a hazai elismerés is. Az 1896-os millenáris kiállításon, ahol több régi és új művével szerepel, hatalmas közönség- és kritikai sikert arat. A Majálist az állam megvásárolja. Szinyei Merse Pált Jernyén érte a halál 1920. február 2-án.

(Forrás: mek.oszk.hu; fotó: wikipedia)