Egyszer a hínárosban úszva megküzdöttem a félelemmel...

Egyik nap bejött hozzám valaki teljesen felindultan: "Azt hallottam a rádióban, hogy ezentúl egymillió forint adót kell majd fizetnem, de ezt nem tudom kifizetni a nyugdíjból! Akkor inkább felakasztom magam."

Akkor annyira felindultam, hogy megfogalmazódott bennem valami a mai korról, mert ha megyek az utcán, ha bemegyek egy boltba, mindenütt ugyanezt hallom különféle műfajokban, különböző hatóságokkal kapcsolatban.

Igyekeztem a lehető legegyszerűbben megfogalmazni azt, amit megértettem. Felemeltem a hangomat, és körülbelül ezt mondtam: Kedvesem, világosan kell látni, itt háború van. Pontosan ugyanúgy, ahogyan átélted ezelőtt hatvan évvel, ma is golyózáporban élünk, csak nem a testünket, hanem a lelkünket záporozzák. Tudomásul kell venni, hogy mindenki, aki a XXI. században él, ha gyereket nevel, ha házas, ha kimegy az utcára, egyfolytában bombázzák, és lövöldöznek rá. Csak éppen ma nem a test, hanem a lélek a cél. Végre fel kell ébrednünk, és észre kell vennünk, hogy egy iszonyatos lelki háború van körülöttünk. Pontosan úgy, ahogyan régen a puskák tüzében kellett rettegni, ma szellemi golyózáporban élünk. És a golyók ma nem vasból vannak, hanem félelemből. De a történet ugyanaz: a bőrünkbe, a húsunkba, a szívünkbe mar a félelem golyócskája.

Mert ha gyereket nevelek, akkor ott sutyorogják: jaj, nem fogják felvenni, nem lóghat ki a sorból! Jaj, valami baj lesz ebből! Ha pénzem van: jaj, elértéktelenedik, vigyázz, váltsd át, vagy épp az ellenkezője: semmiképpen se váltsd át. Ha nincs pénzem:  jaj, jaj mi lesz veled, most vegyél fel kölcsönt, mert holnap már nem lehet. Ha dolgozom, akkor félnem kell, mert talán kirúgnak vagy lefokoznak. Ha beteg vagyok, az orvostól, ha nem vagyok beteg, a rendszertől. Mintha valami jól betanított rendszer oltaná belénk a félelmet módszeresen és tudatosan.
De ha ma, ebben a XXI. században valaki normálisan szeretne élni, akkor először is ki kell mondani, nem állok oda ebbe a golyózáporba.

Persze ez nem olyan egyszerű, mert mondjuk, hogy a vagyonomat nem féltem, mert legfeljebb elmegyek majd albérletbe, majd csak lesz valahogy. De ha például a gyerekemről van szó, akkor nem mondhatom azt, hogy nem féltem. Sőt, a mai fogyasztói világ jól tudja, hogy ha másként nem, a gyerekével mindenkit meg lehet fogni. Ha nem hiszem azt, hogy Isten jobban félti a gyerekemet, mint én magam, ha nem tudom egy sokkal hatalmasabb valóságra bízni, akkor mindig vissza fogok zuhanni a félelem mocsarába. 

Egyszer megtörtént velem, hogy a Szigetközben úsztam egy holtágban, és hínár volt mindenütt. Eszembe jutott egy film, amiben egy ember belefulladt a hínárba. Azonnal megszületett bennem a félelem. Rettenetes érzés, amikor azt érzi az ember, hogy most nem szabadna félni. Mondtam én magamban, hogy a félelem a legrosszabb, de hogyan csillapítsam le az akaratommal? Ez egy ösztönös érzés. Azért mégiscsak sikerült. Igyekeztem a víz tetején maradni, elevickéltem a kezemmel. Nagyon furcsa érzés, ahogyan végigsimogatja az ember testét ez a vízi növény. Az embernek szinte tudatosítania kell magában, hogy ez csak egy növény, és nem valami csúszómászó állat. Ha még a lábunkra is tekeredik, akkor aztán igazán észnél kell lenni. 

A rossz, a gonosz olyan az életünkben, mint egy kulimász. Olyan, mint egy képlékeny massza. Sehol sem lehet megfogni. Körülfon, megérint, mégsem tehetek róla. Utána nyúlok, de ő fog meg engem. A minden és a semmi keveréke. Megtalálom Istent, de nem tudok vele mit kezdeni. Meglátom hibáimat, de csak körém tekerednek, nem tudom lebontani igazi énemről. 

Nemcsak a hínárosban igaz tanács az, hogy hagyd el magad, feküdj fel a vízre, ne kalimpálj, mert az a biztos halál, hanem a lélek világában is. Ha kulimászban látod magad, ha képlékeny massza lett minden, akkor engedd el magad! 

Ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti... (Máté 10,28.)