Személyi kérdések - néhány évvel ezelőtt az augusztus végi alakulóértekezletek egyik napirendi pontja volt, most mindennapos beszédtéma a pedagógusok között.

A fluktuáció az oktatásban ma nem azt jelenti, hogy a pedagógus átmegy egy másik óvodába/iskolába dolgozni, hanem azt, hogy elhagyja a pályát. A fluktuáció az oktatásban ma már nem nyári jelenség - folyamatosan "szivárognak el" a pedagógusok.

A pedagógushiányt lehet tagadni, attól még létezik. Attól még tanít a magyar szakos kémiát, az informatika szakos meg angolt, attól még simán előfordul, hogy mire megtanuljuk némelyik kolléga nevét, már odébb is áll. Van, aki egy nap, van, aki néhány hónap után.

És a fiatalok természetszerűleg mobilisabbak...

Három huszonéves nő, három pedagógus. Illetve már csak "végzettségük szerint pedagógusok". A második félévet ugyanis egyikőjük sem az iskolában kezdte.

- Nem költözöm sehova! - reagál egyikőjük eddigi "főnöke" pedagógushiányt mismásoló megjegyzésére. - Pályát módosítok, mert nem tudok megélni a fizetésemből.

Pedig szívesen költözne... Otthon lakik, a szüleivel, az egykori gyerekszobán osztoznak most diplomázó húgával, aki "szintén zenész", de már most tudja, hogy iskolát csak kívülről akar látni. Esélyük, reményük sincs az önállósodásra - nem saját lakásra, egy albérletre sem.

- Imádok tanítani! Tényleg imádok. Semmi más oka nincs a pályaelhagyásomnak, csak a pénz. Legutóbb már nem beszélgettem a tanítványaimmal sem a nyári szünetről, sem a karácsonyról, mert féltem, hogy visszakérdeznek, én hol jártam, én mit kaptam... Ma luxus tanítani: csak az engedheti meg magának, aki mögött ott áll egy jól kereső férj. Én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.

Miközben állást keresett, volt, ahonnan azzal utasították vissza, hogy túlképzett. Most olyan állást talált, ahova ugyan egy érettségi is elég lenne, a gyakorlatban a nyelvtudására sem lesz szükség, de a fizetése próbaidő alatt is 85 ezer forinttal több lesz az eddiginél.

- Én költözöm - mondja fanyar mosollyal egykori kolléganője -, és ezzel szinte mindent feladok, amiről kislányként álmodtam.

Másfél évig tanított, hétfőtől személyzeti referens lesz. Ő megpróbálta az önállósodást: a fővárosba költözött, másodállásban informatikát tanított egy magániskolában, hogy ki tudja fizetni az albérletét.

- Hónapokon át tépelődtem. Világéletemben sportoltam, soha semmit nem adtam fel, csak most az álmaimat. Felesleges szépítgetni, ez kudarc, pedig én semmit nem rontottam el, csak abban hibáztam, hogy rosszat álmodtam.

Most visszaköltözik vidékre, a szüleihez, és ingázik naponta a megyeszékhelyre, egy multihoz, az eddigi fizetésének több mint kétszereséért.

- Ültem este otthon, a költözés közepén, dobozok és zsákok között, és bevillant, hogy mennyire mások most a gondolataim, mint korábban... Korábban, amikor ugyan már nyilvánvaló volt, hogy tarthatatlan a helyzet, de még ragaszkodtam az álmomhoz, folyton csak az iskolai dolgaimat tervezgettem: a másnapi óráimat, a beszélgetésinket, a gyerekekkel közös programjainkat, a nyári tábort, az áprilisi erdei iskolát, amit szeptember óta vártunk... Most? Miközben pakolásztam, azon járt az agyam, hogy milyen ruhákat tudok felvenni az első fizetésemig, mert az új munkahelyemen normálisan kell öltözni, és

nekem csak egy "normális" ruhám van, az iskolai ünneplő, a többi gyerekkompatibilis,

hogy mikor tudok majd autót venni, akármilyen rozogát is, csak guruljon, mert tömegközlekedéssel napi kétszer másfél óra a harminc kilométer, átszállással... És ahogy ott üldögéltem, azt éreztem, hogy nekem ugyan sokkal szimpatikusabb a korábbi önmagam, de "az" életképtelen, vagyis képtelen élni, megélni pedagógusfizetésből. És az is bevillant, hogy lehet, ugyanígy, kívülről nézve, jövő ilyenkor majd azt mondják rám is - amikor kiskosztümben, körömcipőben szállok ki az autómból -, hogy sikeres, fiatal nő, de vajon boldog leszek-e?

- Nekem mindig mondta Anya, hogy nehogy tanár legyek, de el sem tudtam képzelni mást - kezdi történetét a harmadik fiatal.

Tünde, az édesanyja, ugyanis hosszú évekig tanított, utána lett pályaelhagyó - akkor nyitott üzlete ma a környék legjobb kilós ruhaboltja.

- Kényszervállalkozónak mondtak, amikor turizni kezdtem, és tényleg nem volt más választásunk: fizetni kellett a hiteleinket, nem tehettem meg, hogy "szerelemből" tanítsak. Mára viszont csak kényszerpedagógusokat látok, meg talán néhány megszállottat. Aki teheti, lelép.

- Nem csak a pénz miatt döntöttem úgy, hogy váltok - veszi vissza a szót a lánya. - Azt már az egyetem előtt is tudtam, hogy anyagilag mire számíthatok, nem volt meglepetés. Az borított ki, amit elvártak tőlem ezért a pénzért. Az borított ki, hogy ide-oda pakolható bábnak tekintettek, akinek nincs, nem lehet az iskolán, a munkáján kívül élete. Hiába volt programom délutánra, ha reggel bekerült az e-naplóba, hogy 8-9. órában helyettesítenem kell, akkor ott kellett maradnom 6-7. órában is, aztán megtartani a helyettesített óráimat is - és mindezt ingyen. Mert napi 2 óra helyettesítésért nem jár semmi, még egy köszönöm sem. Az borított ki, hogy olyan feladatokat is kellett végeznem, amelyeknek semmi köze a tanításhoz: statisztikákat gyártani a hiányzásokról, átutazni a fél várost 30 kamasszal a kötelező a fogászati szűrés miatt, színházba menni velük tanítási időn kívül, gyereket őrizni este hatig, mert anyuka nem ért oda érte a körmöstől. Az borított ki, hogy ha jeleztem, hogy ennek szerintem nem így kellene működnie, azt személyes sértésnek vette az iskolavezetés, pedig nem velük, hanem a mindannyiunkat megnyomorító rendszerrel van baj.

- Ez a folyamat már évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor még én is tanítottam - teszi hozzá Tünde. - Ez a rendszer tette fásulttá a mai pedagógustársadalom gerincét alkotó korombelieket, az ötveneseket, és pályaelhagyóvá a lelkesedéssel tanítani kezdő fiatalokat.

- Én ugyan csak három és fél évet tanítottam, de sokat láttam, és minden tiszteletem azoké, akik még kitartanak. Valóban, a fásultság közös bennük, de biztató, hogy legalább magukon tudnak még nevetni! - mondja mosolyogva a most saját vállalkozásba fogó pályaelhagyó tanár. - Nemrégen beugrottam a turkálóba. Négyen válogattak, próbáltak, beszélgettek Anyuval, aki egyszercsak megjegyezte, hogy "jé, itt mindenki pedagógus!". Ő is, én is, a négy vásárló is. Akkor tanultam meg, hogy

a pedagógus nem turizik, hanem környezettudatosan ruházkodik.