Mindig ugyanott parkolok, és ugyanott is megyek be. Ismerem a járást, tudom, mit hol találok. A bevásárlólistát is ennek megfelelő sorrendben, az áruházat gondolatban végigjárva írom: a kutyakaja az első, az ásványvíz az utolsó.

De most otthon felejtettem a cédulámat.

A polcokat fürkészve próbáltam felidézni, mit is kell vennem.

A kutyakaja a biztos pont, az megvolt. Zöldség, gyümölcs is került a bevásárlókocsimba, de közben folyamatosan szidtam magamban magam: azért írtam bevásárlólistát, hogy semmit ne felejtsek el, erre elfelejtem a bevásárlólistát... De nem csak az dühített, hogy valamit kihagyok, hanem az idő is, amit a polcok közötti bóklászással elvesztegetek. Mert időm, na, az végképp nincs soha. Tömeg az van, pedig én haladnék, de képtelenség, mert vagy nekem jönnek, vagy én megyek neki valakinek...

A férfi az illatszerosztályon tűnt ki a tömegből. Nem az öltözete, kopott farmerja, divatjamúlt pulóvere, nem is barnább bőre miatt, hanem mert útban volt, mert nem rohant, csak állt egy helyben.

Kosár volt nála, üres kosár, úgy figyelte az őt kerülgető embereket.

Dühös lettem rá is, irritált, hogy csak ott áll, én haladnék, de ő útban van. Ösztönösen nyúltam a táskámhoz, megnéztem, tényleg behúztam-e a cipzárt, és erősebben szorítottam a hónom alá.

Fogkrémet a kocsiba raktam, ez is megvolt, nem felejtettem el, haladtam tovább.

Hajbalzsam, villant be néhány lépés után a felismerés, Gyémántfény nélkül nem mehetek haza!

Bénázva a kocsival, dühösen visszafordultam.

- Ne tessen haragudni, tetszik tudni nekem segíteni? - szólított meg a férfi, üres kosárral, de kezében már egy doboz tisztasági betéttel.

Nem árulom el, hova kívántam abban a pillanatban őt, de valószínűleg nem is látszott rajtam, mert folytatta:

- Meg tetszik tudni mondani, hogy ez jó-e?

- Attól függ, mire - feleltem neki kissé undok, lekezelő stílusban, hátha békén hagy.

- Ma szült a feleségem...

Most néztem először a szemébe. Bizonytalannak, elveszettnek láttam.

- Jöjjön velem!

Megkerestük a polcot. Tudtam, hogy mit akar. Magyaráztam, mit jelentenek a stilizált cseppek a csomagoláson, mutattam, melyiket ajánlom a sok hasonló közül.

- Felírta! - jutott eszébe, és egy gyűrött cédulát, a saját bevásárlólistáját vette elő a zsebéből.

OLVÉJSZ

Ennyi volt a listán, valószínűleg az újdonsült anyuka írásával.

Először nem is értettem, aztán rájöttem és mutattam neki, mire is gondolhatott a felesége.

- Ez biztosan jó lesz! - rakta a kosarába, és még most sem tudom, ezzel önmagát biztatta, vagy inkább engem nyugtatott ebben az idétlen helyzetben.

- Biztosan! - mosolyogtam rá. - És gratulálok a kisbabához, jó egészséget kívánok Önöknek!

- Meghalt a kislány. Túl korán született.

Nem tudom, mit mondtam neki, valamit biztosan - talán, hogy bocsásson meg, és hogy sajnálom, meg hogy őszinte részvétem, ő pedig talán, szinte biztosan, megköszönte a segítséget.

A férfi, kosarában a betéttel, eltűnt a tömegben.

Én meg ott álltam, félig pakolt bevásárlókocsival, és most engem kerülgettek az emberek.

Fájt, még most is fáj ez az egész. Szégyellem magam, az indulataim, a gondolataim, a kicsinyességem.

Nem tudom, hogyan jutottam ki az áruházból. Szerencsére mindig ugyanott megyek ki, és mindig ugyanott parkolok.