Mostanság nehéz az iskoláról "jót" írni. Pedagógusként főleg.

Életérzéssé vált a keserűség, a megalázottság, a frusztráció. Van, aki dühöng, van, aki már dühöngeni is fáradt, és van, aki veszi a kalapját. Nem, nem költözik - a pályát hagyja el.

Azt a pályát, amit valamikor - 1-2, vagy éppen 25-30 éve - tele lelkesedéssel, tenni akarással, túlcsorduló hivatástudattal kezdett. Azt a pályát, ami soha nem kecsegtetett a meggazdagodásnak még csak az esélyével sem, de legalább volt egyfajta társadalmi presztízse.

Ma már senki nem dicsekszik pedagógusságával. Ma már lassan senki nem akar pedagógus lenni.

Néha magam sem tudom, miért csinálom... Néha elegem van, hagynék csapot-papot-gyereket, aztán...

... aztán azt mondja Barnabás, amikor raportra hívom renitens társát, hogy "de jó neki, hogy te fogod leszidni".

Agyalhatnék ennek az egyetlen mondatnak a pszichológiai hátterén, vizsgálhatnám, magyarázhatnám százféleképpen is, de nem teszem. Nem teszem, mert sem kedvem, sem szükségem nincs az okoskodásra.

Ma egy tízéves gyerek egyetlen mondatára volt szükségem ahhoz, hogy maradjak, hogy ma se hagyjak csapot-papot-gyereket, hogy ma is mosolyogva menjek be közéjük.

Nem tudom, meddig elég, meddig tart ki a gyerekek szeretete - bennük és bennünk -, de ma már csak ez tartja pályán a pedagógusokat, életben az oktatás rendszerét.