Lenyűgöző, ami a vásznon zajlik, de ennél is lényegesebb, ami a nézőben történik.
Bár nemrég mutatták be hivatalosan a nagyközönség előtt a Benedek pápa és Ferenc pápa sajátos egymásra hatásáról szóló játékfilmet, máris megannyi vélemény, elemzés, interpretáció, reakció látott napvilágot hivatásos zsurnaliszták és más értelemben hivatásos hozzáértők, vagyis a fő célcsoportot jelentő átlagnézők részéről.
Van itt minden, meg annak az ellenkezője, és bár kedvem támadna magáról az alkotásról hosszabban írni, ezt már sokan megtették. A reakciókra rácsodálkozni sem érdemtelen, én inkább erre hívom most az olvasót.
Fontos kiindulási pontként mondjuk ki, ami valószínűleg nem egészen nyilvánvaló némelyek számára (pedig ott szerepel a kezdő feliratok sorában): a valóság csupán inspirálta azt, amit látunk, de ez a történet nem más, mint tényszerű foszlányokkal átszőtt mese.
Mi sem igazolja jobban a film nagyszerűségét, mint az, hogy könnyedén elhiteti velünk: ez a realitás, így történt minden, végre bepillantást nyerhetünk a színfalak mögé. Pedig dehogy.
Attól igazán nagyszerű A két pápa, hogy van benne egy kis teológiai adok-kapok, nem kevés jellemfejlődési motívum, dráma, dilemmák, korrajz, pazar helyszínek, mindez egy akkora történelmi vallási ziccerre felépítve, amit képtelenség nem lecsapni.
Az összeesküvés-elméletek gyártói évek óta csapkodnak is szorgalmasan maguk körül, a szégyenteljes sorba hazai megmondóemberek is bátran beálltak. S ez az egyik tipikus nézői reakció: a film nem más, mint szerecsenmosdatás. Mármint laudáció Ferenc pápa nagysága előtt, míg Benedek pápa egy agresszív vénemberként van – szerintük – ábrázolva. Ez is egy olvasat, fogadjuk el, hogy vannak, akikben ilyen érzést vált ki az alkotás. Ám aki még emlékszik Benedek pápa aktív péteri szolgálatára, könnyedén össze tudja hasonlítani a valódi személyiség jellemvonásait a filmbéli karakterrel. Márpedig
Anthony Hopkinsnak és a filmes szakembereknek köszönhetően a határozottság mellett olyan életrevalóság – sajátos humor, némi huncutság – adódott hozzá a nagyjából hitelesen visszatükrözött éleselméjűséghez, karakánsághoz, hagyományhűséghez, ami sokakkal utólag is megszerettetheti az erősen visszahúzódó természetű egyházfőt.
Aki viszont Ferenc pápáért önmagában, nem pedig az általa képviselt, megélt evangéliumi lelkület miatt lelkesedik, annak akár egyfajta mélyütés is lehet ez a film. A kedves, egyszerűségével szimpátiát ébresztő személyiség ugyanis fiatalabb korában jó szándékból kifolyólag ugyan, de komoly hibát vétett, amiről nem feledkezik el megemlékezni a film. Ha úgy vesszük, a kortárs tömegmédia által felkapott pápaimázs komoly sérülést szenved, ám a "mese" itt sokkal inkább a hitelesség miatt tesz múltidéző kitérőket. Valahogy így történt – ezt sem érdemes kitakarni az összképből.
Akár igazuk lehetne azoknak is, akik egyoldalúnak tartják a filmet, kifogásolván, miért csak Jorge Mario Bergoglio ifjabb éveire kapunk kitekintést, Joseph Ratzinger ellenben nem kapott pár képkockánál többet nem fehér reverendásként, akkor is csak bíborosként láthatjuk. Ezen kritikusok talán nem gondolnak bele, hogy ez a film valójában két élethelyzet kölcsönhatásokban (nagyrészt kitalált kölcsönhatásokban) bővelkedő párhuzamos felvázolása.
Az egész történetfolyam egy pápa útja a nem-pápaságig és egy nem-pápa útja a pápaságig. Itt nyer értelmet a cím is, mivel két pápáról szól: egy van/volt és egy lesz/van katolikus egyházfőről.
E tekintetben a filmben legalább kiegyensúlyozott a két "átváltozás" bemutatásának mélysége, de ha nagyon kicentiznénk, esélyesebb, hogy Benedek pápa vívódó lélekábrázolása összességében nagyobb fókuszt kap.
Aki szerint mindez csupán jutalomjáték, de az alkotók kihagytak komoly ziccereket, talán túl sokat vár a filmipartól. Vagy rendesen bemutatunk mindent, kiteregetjük az összes lapot, vagy érzelmesen mesélünk. Azzal, hogy ez nem dokumentarista mű, hanem játékfilm, a kérdés eldőlt. Az alkotók nem igazságot akarnak tenni, hanem hatást kívánnak kelteni.
Ez láthatóan sikerült is, ráadásul olyan jól tették a dolgukat, hogy valódi tükörként hat a végeredmény. Akik máshonnan néznek bele, mást is látnak visszatükröződni.
Nem kell szeretni sem Benedek pápát, sem Ferenc pápát, de lehet. Nem kell szeretni a katolikus egyház gigantikus szervezetét, de a filmnek köszönhetően inkább többé, mint kevésbé lehet.
Ahogy a magunk lelki, vallási jellegű kérdéseivel, kétségeivel sem kötelező szembenézni. De lehet, és az a vívódás, amit a két főszereplő megjelenít, arra inspirálhatja a nézőt, hogy álljon bele bátran a saját küzdelmeibe, mert érdemes foglalkozni mind a bentről szólongató hangokkal, mind az esetleges csenddel. Mert még az is képes üzenetet közvetíteni.
Egy kis pillantás a filmes kulisszák mögé:
The Two Popes | VFX Breakdown from Union Visual Effects on Vimeo.
Az igazi jutalomjáték számomra a záró képsorokhoz kapcsolódik, ugyanis a SZEMlélek egyik munkatársa is szerepet kapott a film magyar változatában. Sőt, egy másik közismert magyar személy is feltűnik a képernyőn látható képernyőn. Ha valakinek elkerülte volna a figyelmét, erre a snittre gondolok.
(Képek forrása: americamagazine.org, latimes.com, nytimes.com)
