Kétszer éltem át életemben erősen karácsonyi élményt. Mind a kettő nagyon titkos volt. Úgy éltem meg, mintha az Isten mindennel egyfajta "összeesküvésben" lenne, hogy megértsem a lényeget: Isten nem a rivaldafényben van. Az evangélium elején és végén csak néhány ember a tanú...

Egyszer régen kicsi gyerekeinkkel indultunk Kárpátaljára. Az autónkkal annak rendje és módja szerint begurultunk a határbódé mellé, ahol megtudtuk, hogy nem engednek minket át Ukrajnába, mert valamilyen papír nem volt nálunk. Körülbelül éjfélkor ért minket ez a hír. Mivel a közelben van egy egyházi üdülő, arra gondoltunk, hogy oda bekéredzkedünk, aztán reggel valamit kitalálunk. A portás azonban kedvesen, mégis elutasítóan mondta, hogy nem engedhet be senkit. Igyekeztem előhozakodni azzal, hogy van némi közöm ehhez az egyházhoz, de ő – valószínűleg tapasztalataira támaszkodva azt mondta, nem teheti. Mit volt mit tenni, kerestünk valami jó kis helyet, ahol eltölthetjük a szabad ég alatt az éjszakát.

A templomkertje bizonyult a legbiztonságosabbnak, így aztán én a gyerekekkel a kocsiban aludtam a falak védelme mellett, férjem pedig kint a földön. Aztán megérkeztek a rendőrök, akik felkeltették, féltve a falut a jövevényektől, de aztán kedvesen engedték tovább aludni. Másnap szépen szereztünk papírokat, és mentünk tovább. De emlékszem arra az érzésre, ami a porta előtt elfogott, meg akkor, amikor megvetettük a templom falánál az ágyat. Még szerencse, hogy nyár volt! A „nem volt számukra hely” érzését át tudtam élni. Fájt nagyon. Arra gondoltam, hogy ha nekem nem jut szállás a postafülke mellett valahol egy egyházi szálláson három csepp gyerekemmel, akkor mit érezhet az, akinek a neve semmit sem jelent mások számára. Ha valaki odaérkezik, és azt mondja, Szabó Z vagyok, és nincs hol aludnom, akkor mit érezhet, mekkora porszemnek láthatja magát? Mennyire kitaszítottá és magányossá tudunk válni abban a hálóban, amelyet mi emberek szövögetünk egyébként azért, hogy túléljünk ebben a világban.

Aztán nemrég ennek az élménynek szinte az ellenkezőjét éltem át. Tapasztalatom szerint az idős emberek a leghűségesebbek. Közülük többen kitartanak azok mellett, akiket szeretnek. Egy ilyen néni, írt nekem egy levelet. Jól kiválasztott három király állt peckesen a bélyegen. A címzés ez volt: Magyarországi Református Egyház Közössége, Budaörs, Szabadság út. Volt egy kis szám is mellette, de se név, se irányítószám, mégis megkaptam. A három király megtalált.

Ugyanaz a közösség segített abban is, hogy átéljem a karácsonyi történet fájdalmas elejét: Jézus el akart jönni az övéihez, de azok nem fogadták be. Ha akarjuk, ha nem, minden földi-, közösségi élményünkben benne lesz az elutasítottság. Az életünk része az, hogy nagyon kitett módon élünk egymás mellett és egymással. Amikor megtörnek kapcsolataink, gondolhatunk arra, hogy mindezt Jézussal éljük át. Ugyanakkor ugyanez a valóság titkosan, másként is megmutatkozik: Ő megtalál. Nincs az a Heródes, nincs az a bürokrácia és lehetetlenség, ami útjába állna. Mert megszületik, mindenképpen eljön hozzánk. Gyermeki szívvel be is tudjuk fogadni Őt.

(Kép: Élő Betlehem Toulouse-ban)