Georg Friedrich Händel és Johann Sebastian Bach két zenei próféta. Ugyanannak az évnek tavaszán születtek egy hónap különbséggel. 1685-ben. Mind a kettőnek egy-egy szülője erősen dolgozott azon, hogy ne legyenek zenészek.

Bach édesanyja féltette fiát a szegénységtől, attól az éjjel – nappal tartó munkától, amiben férje élt. A részéről inkább a földi aggodalom volt a féltés hátterében. A kis Bach azonban annyira tehetséges volt, és csak a zene érdekelte, hogy nem volt kérdéses a pályája. Händelnek pedig az apja volt az, aki hallani sem akart a zenei pályáról, mert gazdagok voltak, és jogásznak szerette volna adni a fiát. Abban a korban még a zenészi élet is jövedelmező volt, de azért a jogászi pálya biztosabb karrier lehetett. Mi lett volna, ha ezek az imák meghallgatásra találnak? Ha Bach nem a benne megbújó tűznek enged, hanem édesanyja józanságának, és Händellel is mi lett volna, ha apja karriervágyának enged? Szerencsére Isten nem törődött a kicsinyes emberi vágyakkal. Ezek az imák nem találtak meghallgatásra. Most is hallgathatjuk ezeket a zenéket.

Abban a 17. században olyan zenei csodák születtek, amelyek egészen elkápráztatnak bennünket ma is. Szerintem Bach egyfajta zenei próféta volt.

Zenében mondott el valamit, amit másként nem tehetett, amit gyenge szavaimmal ma így fogalmazok: a rend lelkében ott van a szabadság. Nem is lehet másként rend, csak a szabadságon belül, és nem is lehet másként szabadság, csak a renden belül.

És ez éppen abban a korszakban azért volt fontos üzenet, mert akkor kezdődött el az, amit ma kiteljesedve látunk. Hiszen a mai világ praktikus. Mindenre kiterjedő gyakorlatias szemlélete van. Már nem az számít, hogy valami szép, hanem hogy legyen hasznos. Hosszú korokon át nem az volt a lényeges, hogy valami hasznos legyen, hanem hogy a világszemléletüknek, a hitüknek megfelelő legyen. Ha Bach és Händel, ez a két zeneóriás a gyakorlatias, pénzközpontú gondolkodásnak enged, akkor ma nem halljuk ezt a muzsikaszót. Ha Händel később és Amerikában született volna ma, akkor a hasát süttetné a Bahamákon.

Ma minden ezt mondja: Tegyed azt, ami kényelmes, ami hasznos, ami jó, ami előrevivő most a számodra. Ma azt tanácsolnánk Bachnak, hogy ne legyél kántor, ne vitatkozzál a hercegekkel, ne utazgass jobbra-balra, szépen hallgass! Ha ezt mondanánk: ne konfrontálódj, állj be a sorba, legyél jó beosztott, akkor Isten műveit nem halljuk ma.

Bach tette, amit a lelke diktált, ment és végezte a dolgát. Belefáradt ugyanúgy, ahogyan mi belefáradunk praktikus, gyakorlatias rohangálásainkba. Mégis minden műve végére odakörmölte: SDG, azaz Soli Deo Gloria. Egyedül Istené a dicsőség. Nem rólam szól ez a történet. Nem magamnak akarok megfelelni. Mintha mindent feldobott volna az Égbe. Meghallotta azt, amit fent énekeltek, és lekottázta.

Mindennek rendelt ideje van az Ég alatt. (Prédikátor könyve 3,1) Ez azt jelenti először, hogy nem földi mérce szerint van a rend. Nem praktikus, gyakorlati szempontok adják meg életünk arányait.

Egy fiatal lány mellett álltam éppen egy boltban, amikor egy cipőt próbált. Én is ugyanazt tettem. Ő ezt mondta: elviselhetetlen, hogy milyen a lábam. Én csak magamban gondolom: elfogadnám én a te lábadat! Az öregedő felnőtt irigyli a kamaszokat: Deine Sorge möchte ich haben! A te gondodat kívánom! Igen, nagyon sokszor képtelenek vagyunk elfogadással élni a jelenben. Pedig csak így válunk hallóképes emberekké.

Mindennek rendelt ideje van. Ez nem csak azt jelenti, hogy Isten útja nem az, hogy nem praktikusan gondolja végig az életet, hanem mindenben jelen akar lenni, bármi történjék is. Ő keresi velünk a kapcsolatot. Mintha máig zengene a kiáltás. Ádám hol vagy?

Bach és Händel életének a végén is volt egy különös párhuzam, bár soha nem találkoztak, ugyanaz volt a szemorvosuk. Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel együtt lettek vakok. Mintha a földi út nem tudta volna meghozni számukra a látást, de Isten világát mégis meglátták együtt. A Messiás oratórium, Händel remekműve például egy teljesen gyakorlatias céllal indult, sikeres művet szeretett volna komponálni. Händel egyszerűen az eszével indult el egy úton, és a végén buggyant belőle a kegyelem himnusza.

El tudtak mondani egy olyan hitvallást, amely a földön szavakban nagyon nehezen kifejezhető: Isten útja elrendelt, mégis szabad. Nem kemény, nem eltipró, nem az emberi értelmet eltörlő, hanem egyre teljesebben megvilágosodó út. A vigasztalás keresésétől az Halleluja kórus öröméig tart.

Karácsonyi ünnepkörben Johann Sebastian Bach, Karácsonyi Oratóriumát előadja a Lutheránia Énekkar december 22-én 18 órakor a Deák téri evangélikus templomban.