Lukács Péter tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy kerékpárjával világgá megy. Húsz országot érintve, 432 nap múltán tért haza. Közel 14 ezer kilométert tett meg. Bár a magánnyal eltelt egy időre, megtanulta tisztelni a küzdelmeket.

Eredetileg Görögországot tűzte ki célul indulás előtt. Tavaly júniusban érettségizett, és úgy döntött, hogy kihagy egy évet egyetem előtt. Egy lánytól kosarat kapott, és ezzel az egész előtte álló év üressé vált. Egy ideje már élt benne az ábránd, hogy világgá menjen bicajjal, bár a leghosszabb útja addig tizenöt napos volt.

Írt egy görögországi farmnak. Választ is kapott, úgyhogy elhatározta, hogy elmegy odáig, de hogy azután mi lesz, arról fogalma se volt. A bringát két éve vette használtan, könnyű vázas országúti. Vitt magával egy szett külsőt, két belsőt, foltokat, bovdeneket és fékpofákat, hálózsákot. Ez utóbbi tűnt a leglényegesebbnek. Ezenkívül napló, Goethe Faustja és térképek voltak nála.

A Budapest–Athén-szakaszon csak egyszer kapott defektet. Teheránban kicserélte az összes küllőt hátul, illetve a kazettát és a láncot, innentől nem volt nagyobb gondja hazáig. Összesen körülbelül huszonöt defektet kapott.

"Az első hét volt a legnehezebb, utána fokozatosan apadt bennem az otthon utáni vágy. Az utazás tizenegyedik napján értem el a görög határt, ami euforikus érzés volt, viszont itt szembesültem azzal is, hogy a pénzem harmada már elfogyott. Csak arra költöttem, ami feltétlen szükséges, szállásért nem fizettem, ebben az időszakban javarészt romos házakban éjszakáztam. Nagyon sokszor a helybéliek is befogadtak. Görögországban megpróbáltam munkát találni, de esélytelen volt. Végül ismét írtam a Workaway-en, és egy nem túl messzi farmon kötöttem ki, ahol három hetet dolgoztam. Akkor viszont meguntam, így november elsején ismét útnak indultam, a kis sziget irányába. Pénzem nem származott a munkából, így egyfajta önkéntes nyomorban folytattam az utat, egyedül kenyérre költöttem, és út menti gyümölcsöket ettem. A maga módján élveztem ezt a vergődést, de eléggé le is gyengültem tőle."- olvashatjuk a turistamagazin.hu poldalon. 

Minden este tudatta apukájával, merre jár. Március 10-én indult el Törökországba. Görögországban felbukkant egy kurd fiú, aki a szemközti, egész közeli partról érkezett. Sokat mesélt neki. Az egész utazás alatt a legnagyobb lecke számára az volt, hogy az emberek mindig úgy viselkednek velünk, ahogyan mi viselkedünk velük.

Igy hát útját Kurdisztánban folytatta. A kurd nép jóval érzőbb volt, mint mások. Ott egyszer a csapvíztől megbetegedett. Két napig aludt befogadóinál, de szerencsére felépült, és pár nappal később átlépte az iráni határt. Ott egy viharban ismerkedett meg a spanyol Luisszal, aki épp Pekingből tartott hazafelé. Ezután 3200 kilométert tettek meg együtt. 

Albániából Olaszországon és az Alpokon átkelve augusztus 20-án érkezett Svájcba, szintén egy framra. Kiderült, hogy rengeteg munka van a ház körül, így végül két hónapig dolgozott ott. Ezután jött Franciaország. Beköszöntött az ősz. Öt fok alá csökkent a hőmérséklet, havas eső esett, és ahogy mondja, "hirtelen, egyik pillanatról a másikra nagyon jóllaktam az utazással." November 23-án ért el a magyar határra. Folyt a könnye, és nevetett.

Az utazás 432. napján véget ért a történet. Arra a kérdésre, hogy tervez-e még ilyen nagy utat, ezt válaszolta: "A közeljövőben biztos nem. Az utolsó szakaszon már nagyon egyedül éreztem magam. Amikor ültem az utcán, és néztem az embereket, arra gondoltam, milyen jó, hogy van otthonuk, ahol meleg van, vannak ablakai, és tudunk kihez beszélni. Nem az utazással van a baj, hanem a magánnyal, a csönddel. Persze valahol ezért indultam el, de az út végére nagyon jóllaktam vele. A küzdelmeket viszont megtanultam tisztelni. Ez a maga módján ostoba dolog, de mégis mindennél fontosabb. Mert úgy gondolom, a küzdés építi igazán az embert."

(Forrás: turistamagazin.hu)