A kardszárnyú delfinek, (Orcinus orca), más néven gyilkos bálnák életével kapcsolatban újabb kutatások láttak napvilágot a PNAS oldalán. Kiderült, hogy a nagymamáktól is függ az unokák életben maradása.
Kiderítették, hogy a kardszárnyú delfin nagymamák halála katasztrofális következményekkel jár az unokák életére nézve. Az unokák életben maradási aránya jelentősen magasabb volt abban az esetben, ha a delfin-nagymama már átesett a menopauzán. Erről többek között a BBC News-ban is olvashatunk. A kutatás megállapításai rávilágítanak a menopauza rejtélyeire, köztük arra, hogy egyes fajok nőstényei miért élnek még hosszú ideig azután, hogy elveszették a reprodukciós képességüket. Az emberen kívül csupán négy, vízben élő fajt ismerünk, amelynél a szaporodási képesség elmúlása után is hosszú ideig élnek az egyedek. (Ellentétben pl. az elefántok matriarchális jellegű társadalmával, melyben a „nagymamák” termékenyek maradnak egészen a halálukig.)
Kimutatták, hogy a kardszárnyú delfinek esetében a nagymama halála utáni két évben unokái halála négyszer olyan valószínű, mint azoknak az egyedeknek az esetében, akiknek a nagyanyja még életben van. Ráadásul abban az esetben, ha él a nagymama, de már nem tud gyermeket szülni, akkor az unokák halálának az esélye még kisebb. A kutatások így bizonyítékot találtak arra, hogy az öreg nagymamák fontosak az unokák számára. A kardszárnyú delfin nők a menopauza után, amely 40 éves koruk körül alakul ki, még 80 éves korukig élhetnek.
Dan Franks, a brit Yorki Egyetem kutatója volt e tanulmány vezető szerzője. Így nyilatkozott: "Evolúciós szempontból továbbra is átadhatják génjeiket és genetikai örökségüket azzal, hogy unokáiknak segítenek." Úgy tűnik, hogy a posztproduktív, szaporodásra már nem képes nőstények genetikai előnyöket kapnak, ha segítenek a családtagoknak, azaz növelik a túlélő utódaik számát.
A bálnakutatók negyven éve elemzik a gyilkos bálnák életére vonatkozó adatokat (1976-2016) az USA-Kanada határán, a Vancouver-sziget közelében.
Az emberek esetében még a „természetes” körülmények között élő, azaz a vadászó-gyűjtögető társadalmakban is tapasztalható antropológiai tény, hogy a csecsemőhalandóságot túlélők háromnegyede mellett ott volt egy nagymama, aki 45 évnél idősebb. A gyakorlatban az is kiderül, hogy a „nagymamák” gondozása gyakran a csoport összes gyermekének javára van. A Hadza társadalom adatai szerint átlagosan 26 évet élnek a menopauza után.
A mai emberekkel sincs ez másként!
A SOTE Magatartástudományi Intézetének felméréséből kiderül, hogy a kisgyerekes nők a mi társadalmunkban rendkívül túlterheltek. Azok az anyák mernek több gyereket vállalni, akik úgy érzik, hogy számíthatnak családjukra, rokonaikra, barátaikra. A kutatás leginkább mellbevágó eredménye, hogy az utóbbi tíz évben radikálisan csökkent a támogatottság érzése a kisgyerekes anyákban. Pedig a gyereknevelés és a háztartás ellátása soha, egy társadalomban sem volt magányos feladat. Mindig a nagycsalád, a rokonok vagy az egész közösség vette a vállára ezt a terhet. A nagymamák, nagynénik, nagyobb testvérek ugyanúgy részt vállaltak belőle, mint az anya.
A nagyszuloklapja.hu oldalon olvasom, hogy a nagyszülők 7%-a lakik együtt unokáival, és 77%-uk foglalkozik legalább alkalmanként unokáival. A 6 év alatti gyermekek egyharmada találkozik legalább hetente nagyszüleivel.
Van ezen mit merengenünk!
