Mit kezdjünk a művekkel, melyek létrehozójáról kiderül, viselkedése elfogadhatatlan, botrányos, sőt talán büntetendő...
Kidobandó-e a mű, ha létrehozója erkölcsileg súlyosan elítélendő, sőt talán büntetendő tetteket hajtott végre?
A kérdés nyomán kinek-kinek már iskolás korából eszébe juthat egy-egy zenemű, színdarab, vers, melynek szerzőjéről megtanulhatta, hogy már saját korában, vagy a halála után kiderülő botrány árnyékot vet az alkotásra. Iskolás koromból emlékszem, hogy amikor Adyt tanultuk, egy idős rokonunk csóválta a fejét, (ő ugyanis a költő életének utolsó éveiben már menyasszony volt), s halkan megjegyezte, hogy nem tudja a verseket úgy olvasni, hogy ne zavarná az, amit Ady életmódjáról tud. Megjegyzem: a kézzel számozott, bőrkötéteses Ady-kötetét ugyanakkor nagy becsben tartotta.
A kérdés nyomán kinek-kinek már iskolás korából eszébe juthat egy-egy zenemű, színdarab, vers, melynek szerzőjéről megtanulhatta, hogy már saját korában, vagy a halála után kiderülő botrány árnyékot vet az alkotásra. Iskolás koromból emlékszem, hogy amikor Adyt tanultuk, egy idős rokonunk csóválta a fejét, (ő ugyanis a költő életének utolsó éveiben már menyasszony volt), s halkan megjegyezte, hogy nem tudja a verseket úgy olvasni, hogy ne zavarná az, amit Ady életmódjáról tud. Megjegyzem: a kézzel számozott, bőrkötéteses Ady-kötetét ugyanakkor nagy becsben tartotta.
Nehéz helyzetben vannak az előadóművészek: kiállhatnak-e olyan énekkel, darabbal, zeneművel, melynek szerzője, hangszerelője, rendezője, írója ellen esetleg eljárás folyik, sőt talán ki is derült, hogy elfogadhatatlan dolgot tett? És nem csak házasságtörésre, szexuális erőszakra, zaklatásra, abúzusra gondolhatunk.
Vajon mik azok a bűnök, amik miatt az alkotást is - legalább egy időre - félretesszük? És másként esik-e a latba az életének sötét oldala, ha már meghalt személyről van szó, és másként, ha még él?
Ehhez kapcsolódóan fölmerül a kérdés, hogy vajon közönség elé is csak feddhetetlen életű művész állhat? Tapsoljon-e a közönség a színpadon állónak, még ha tetszik is a produkciója, ha tudható, hogy milliós összeggel próbálta megrövidíteni a közösséget a jövedelme eltitkolásával, hogy ne kelljen befizetnie az adót? Ha gyorsan rendezi a számlát (hiszen ha már kitudódott nincs más választása), akkor ismét megjelenhet a publikum előtt? És ha letöltötte a jogerős büntetését ittas vezetés, gázolás, garázdaság, stb. miatt?
Az előadóművész (zenész, énekes, színész, táncos...) saját magát is az emberek elé viszi a színpadra, viszont amikor egy festményt, szobrot megcsodálunk, egy lemezt meghallgatunk, egy filmet megnézünk, nem találkozunk senkivel úgy, hogy a személyét tapssal vagy füttyel, néma csönddel vagy tojás-hajigálással minősíthetnénk, csupán az alkotást érintően nyilvánítunk véleményt többnyire magunkban.
Fiatal ismerősöm megfogalmazása szerint amikor születik egy mű, legyen az költészet, zene, színház, vagy bármilyen szakma életmunkája, akkor az már nem csak annak szerzőjéhez tartozik, hanem önálló életre kel, önálló entitásként gondolhatunk rá. Megvan a maga értéke függetlenül alkotójától.
Ha pedig nem művészről, hanem más szellemi "termék" létrehozójáról lenne szó - vetette föl az idézett ismerősöm - például egy híres orvosról, aki feltalálja a rák ellenszerét, majd kirobban az elfogadhatatlan tetteit leleplező botrány, akkor vajon kivonnák a forgalomból az életmentő szert? Még ha tette el is ítélendő, sőt ha szükséges, jogilag is büntetendő, a kreálmány értéke nem vonható kétségbe, ami immár mindenkié.
Nem lehet könnyű annak, akinek az a feladata, hogy a hatalmával, befolyásával, tekintélyével visszaélő személyt kivonja minden olyan lehetséges helyzetből, ahol az abúzust ismét elkövethetné, ugyanakkor a létrehozott alkotásai hozzáférhetők maradjanak.
És aztán persze folytathatjuk a gondolkodást arról is, hogy nem csak a mű nem azonos az alkotójával, hanem az elkövető személy sem azonos a bűnnel. De erről majd legközelebb...
(Illusztrációk: pixabay)
