Mostanában sokszor sóhajtottam fel: Hiába. Látva az őszi, fájdalmasan barna világot, a mákonya időt, az ember minden értelmet megkérdőjelez. 

Hiába, felette nagy hiábavalóság minden, sóhajt fel még bölcs Salamon is a Prédikátor könyvében. Filozófusok sora tette fel a kérdést: Mivégre? És jutott a szomorú következtetésre: hiábavaló minden. Az emberi lét értelmet szeretne keresni, és a hiábavalóság érzése végülis egy jó jel, hiszen arra mutat, hogy valami célt szeretnénk találni. Az állattá lett ember nem érez semmi bajt vagy hiányosságot. Az emberi létnek viszont természetes velejárója a hiány. Akik depresszióban vannak, ezt mondják: mindenben kudarcot vallok, annyi mindent próbáltam, de nincs tovább... megmozdulni sincs értelme.

Ha ez az érzés csak úgy hirtelen elkap minket, különösen ősszel, akkor érdemes először is tudatosítanunk magunkban, hogy ez egy teljesen normális dolog. Az életnek, az évszakok forgásának, az élet hullámzásának természetes folyománya, hogy időnként valami iszonyatos hiányérzetünk támad.

Maga a hiány óriási jelként helyeződött belénk. Jele annak, hogy az élet, a mi életünk sem önmagában hordja értelmét. Hiánylények vagyunk, mert nem ez a föld az igazi hazánk. Vándorok vagyunk itt, és több a hivatásunk, mint ami abból most látszik.

Erre utal a hiábavaló szó (vanitas) latin eredete. Azt jelenti, hogy üres. Az üres, gyümölcstelen földterület a hiábavaló. A ma ennek a képe amúgyis ott lebeg előttünk: Feléljük a bolygót, a világ, benne mi is, feléljük a jövőnket. Nem termékennyé tesszük területeinket, hanem terméketlenné.

Hányszor éljük át, hogy vágyunk valamire, megkapjuk, mégsem lesz semmi sem jobb attól, hogy elértük a vélt célt, egyre több és több kell. Hiánylények vagyunk, mert szomjazunk, és ha többet iszunk, akkor egyre szomjasabbak leszünk. A vágyaink jelek. Mi azonban sajnos azt hisszük, hogy maga ez az ösztönös és űzött lét a teljesség felé vezet. Mint az egyszeri majom, aki az embernek megmutatja a vízlelőhelyet, mert szomjas a sótól, amit csalinak kitettek neki.

Hajt minket a földi szomjúság. Mégsem vizet, hanem rabságot találunk.

Ez a lelki szomjúság nem hiába van belém teremtve. Nem igaz, hogy véletlen ez a világ. Nagyon átvernek azért, hogy táplálkozó munkagéppé váljak. Hogy jó néző legyek az élet színpada előtt, aki nem tesz mást, mint tapsikol a nagyok játékának! Nem, ez a világ nem hiábavaló. Mert a színpad másképp alakul, és én vagyok a színész. Azazhogy mi együtt vagyunk a színtársulat.

Alain Ehrenberg francia pszichológus és író könyvében bemutatta, hogy a modern depressziós hullám okai között az egyik legfőbb az a társadalmi elvárás, hogy "légy önmagad"! (The Weariness of the Self: Diagnosing the History of Depression in the Contemporary Age,(Montreal, McGill-Queen's Univerity Press) 

Mindenkit egyéni kezdeményezésre hívnak. Neked magadnak kell fejlődnöd, és önmagaddá válnod! Ennek az új normativitásnak az a következménye, hogy az egyén felelősségét megsokszorozzák. A depressziós ember pedig már nem bánja, belefáradt abba, hogy önmagává váljon. 

Hasonló gondolatot fogalmazott meg Csányi Vilmos humánetológus: az emberiség egyszemélyes közösségekre alakul át. Azt állítja, hogy a kultúrák kisebb közösségekre esnek szét. A politika pedig azzal él vissza, ami minket összeköt. 

Mind a két tudós arra az összefüggésre mutat rá, hogy az emberi lét értelme egyénileg nem vázolható fel. Eleve depresszióra ítélt az ember egyedül.

A lelkünkben élő hiány titkát csak együtt tudjuk megfejteni! Ezért nem nézők vagyunk, de nem is  monodráma-színészek, hanem egy nagy közös színtársulat! 

A rendezőnek pedig szükségképpen földön túlról kell irányítania minket. Isten az, akinek gondja van ránk. Ha most e mondatokon keresztül is képes arra, hogy beszéljen, amit erősen remélek, akkor nem hiábavaló az élet. Egyébként mozgó gépekként  robotolunk, és akármilyen szép a földi élet, a hiábavalóság hiábavalósága minden.
Az igazság azonban az, hogy Isten földi vándorai vagyunk. Ez a szellemi kaland, ha fogalmazhatok így, maga a feltámadás. 

Az élet útja a hiábavaló űrből az értelemadó tartalom, a gyümölcs felé vezet.

Fogjunk hát kapát, sarlót, és a magunk lelkében, a közösségünkben életadó emberekként éljünk. Nem hiábavaló az élet.

Régen volt egy autónk, amelyben benne hagyta az eladó, amikor vettük, ezt a bibliai mondatot: Fáradozásotok nem hiábavaló. (1Kor 15,58) Emlékszem, mennyire jó ajándék volt ez! Amikor anyataxiként rohangáltam, szeltem a kllométereket, mindig rápillantottam, és amikor totálisan csüggedt voltam, ez a mondat egy kicsit mindig megemelt: Nem hiábavaló! Nem a jelen pillanat szemszögéből, hanem egy sokkal nagyobb lépték szerint!