Furcsa érzés a New York-i könyvtárban írni 1956-ról, szemben velem egy Munkácsy festmény s egy szobor, szavakat keresek az érzésre s a csodálatos kevésnek tűnik.

 

Néhány nappal ezelőtt tartottak az itteni katolikus magyarok egy szentmisével egybekötött 56-os megemlékezést, ahová szeretettel meghívtak. Talán ha negyvenen voltunk. Kinek a mise volt a fontos, kinek 56, vagy a kávézás magyarokkal, anyanyelvi kapcsolataik ápolása. Az átlag életkor elhagyta a hatvanat is. A magyar konzulátusról egyetlen ember sem jött el, ezt az esemény szervezője közölte fanyar mosollyal.

Pedig ünnepeltünk: egy 1956-os hős, Üsztöke István 90.születésnapját is, akit két éve kitüntettek a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével. Ő kijutott annak idején, de mi nem. A családom jár az eszemben, talán ha sikeresen emigrálnak, akkor minden másként alakul. Nagyapám, néhai Engloner László katona volt a forradalom kitörésekor s a nép mellé állt, legjobbnak hitt barátja árulta el.

Halálra ítélték, gyermekei képével a zsebében vitték börtönbe. Édesanyám első emléke, hogy az ÁVH-sok vérbe borítva hurcolják el otthonukból, kínozták, megverték, bezárták. Mindezt azok után kellett megélnie, hogy dédszüleim minden vagyonát a padlássöprés idején elkobozták s családunkat megbélyegezték.

1991-ben kártérítésként a mamám kapott egy kis földet, nagyapám pedig egy másfél szobás panellakást. Addigra régen elváltak már, nagyapám katonatisztként csak a bányában tudott elhelyezkedni. Megnyomorítva és elfelejtve halt meg, de bennem nem halványult el az emléke.  Nagyszüleim nélkül most nem pötyögném ezeket a sorokat sem.

Van, akinek csak egy évszám, semmi több, de nekünk hatalmas remény. A nap, amikor maroknyi kis népünk nekiment a sárkánynak s kész volt meghalni a szabadságért. Az itt élő 56-os menekülteknek óriási nehézség az ünnep emlékét őrizni, mert az ő gyermekeik már itt nőttek fel s Amerika egy olvasztótégely, gyorsan kopnak ki a generációkból a régmúlt idők bármekkora tettei. Főleg, ha ilyen kis számú közösségről van szó.

Mélyen megérintett, mikor tudatosult bennem, hogy az életem a 80-as születésemmel is mennyire elválaszthatatlan attól, ami 1956-ban kezdődött. Mert ugyan leverték, látszólag, de a magyar nép még nem fejezte be a szabadságharcát. Vastagon benne vagyunk, bal a jobbtól, jobb a baltól szabadulna, pedig mindkettő a maga rabszolgája s a Szabadság ott lesz, ahol majd egyet értünk. Ahol fontos a fontos, ahol az számít, együtt mire vagyunk képesek s nem a másik ellenében.

Ahol magyar magyarnak nem farkasa, nem ellensége. A gyermekeimnek mondanom kell majd valamit, amikor megkérdik, mi is volt 1956-ban, s Csaba testvér után majd azt mondom, hogy akkor kezdtünk el harcolni az emberi ostobaság ellen.

Gondolattal, szóval és szeretettel.