A Metazin szemléje szerint a politikusok állandó félelemben élnek, mert nem tudhatják, mikor készül róluk kínos felvétel, amely aztán botrányt okoz. A német médiakutató szerint a politikusok privát szférájának beszűkülése rendkívül káros hatással van a politikára. A politikus nem lehet egyszerre önmaga, őszinte és tökéletes is, nekünk kellene tehát egy kicsit elnézőbbnek lennünk.
„A Hillary Clinton megszédüléséről szóló húsz másodperces felvétel esete kitűnően bemutatta, hogyan változtatja meg a politikát korunk médiája és a hírfogyasztási szokások. A Facebookon, Twitteren és YouTube-on egyaránt megosztott videó esete rávilágít a média sebességére, a transzparencia terrorjára és arra, hogy a közösségi média korában miként sodródnak a nyilvánossággal szemben védtelen politikusok” – írja Bernhard Pörksen médiatudós a Neue Zürcher Zeitungban.
Pörksen a 2016-ban, az amerikai elnökválasztási kampány finisében készült videófelvételre utal, amelyen az egykori elnökjelölt kis híján összeesik, és testőrei segítik be az autóba a szeptember 11-i terrortámadás évfordulóján. A rosszullétet egy demokrata párti szavazó rögzítette és osztotta meg. A felvétel néhány óra alatt bejárata az internetet, majd a televíziókat is. Napokig a Clinton egészségi állapotával kapcsolatos találgatások határozták meg a közéletet.
Az eset Pörksen szerint mindenekelőtt arra világít rá, hogy milyen drámai mértékben beszűkült a politikusok privát szférája.
A második tanulság, hogy a hagyományos médiának nincs monopóliuma a hírek fölött: nem a hivatásos szerkesztők döntik el, mi fontos és tarthat igényt a köz figyelmére. Gyakran a hagyományos média is csak követi a közösségi oldalakat. Az internet nyilvánossága pedig kíméletlen, a kínos felvételek hatalmas nyilvánosságra tesznek szert.
Mindennek következtében a politikusok állandó rettegésben, a teljes átláthatóság terrorjában élnek – írja Pörksen. Mielőtt nagyon megsajnálnánk őket, Pörksen megjegyzi, hogy a politikusok maguk is felelősek ezért. Hiszen szenzációhajhász akciókkal gyakran ők gerjesztik maguk körül a figyelmet. És persze a lejáratás csak addig zavarja őket, amíg ők a tárgyai, nem pedig az ellenfelük.
Ha nem akarnak kínos lejáratások céltáblájává lenni, jobb, ha minden szavukat megválogatják. Még jobb, ha semmi érdekeset nem mondanak, hanem inkább gyermekien egyszerű gondolatokat fogalmaznak meg. Ha mégis mondaniuk kell valami komolyat, akkor inkább törekedjenek arra, hogy önmaguk legyenek, vagy annak látsszanak, semmint hogy igazat mondjanak, mert az előbbi növeli a népszerűségüket.
Persze ez a stratégia sem fog tökéletesen működni, hiszen egyszerre nem lehetnek hibátlanok és autentikusak is – jegyzi meg Pörksen. Hozzáteszi, hogy a nyilvánosság mértéke is paradox helyzetet eredményez: a politikus sikerének záloga az ismertség és az álladó szereplés, viszont minél többet van reflektorfényben, annál valószínűbb, hogy hibázik és botrányt kelt.
A transzparencia korában elengedhetetlen lenne a több elnézés és a megbocsátás. Minél többet tudunk a politikusainkról, annál több hibájukkal szembesülünk, miközben ők viszont egyre jobb színben akarják feltüntetni magukat, félve a korlátlan nyilvánosságtól. Pörksen szerint az ördögi körből csak úgy szabadulhatunk, ha eleve kevesebbet várunk a politikusoktól, és nem kényszerítjük bele őket a tökéletesség hazug imázsába.
