Kipróbáltuk, nem is titkoljuk a kísérlet eredményét.

Mi történik, ha keresztényként részt veszel egy shabbat-köszöntő mulatságon vagy egy muszlim imaalkalmon? Mi történik, ha az ökumenikus istentiszteleten általad megírt imát együtt imádkozzák olyan fiatalok, akiknek családjait vallásközi ellentétek szakítottak szét, vagy akik kisebbségi helyzetben próbálják megőrizni valaha többségi identitásukat?

Ha röviden össze kellene foglalni: csoda.

Csoda, mert megtapasztalhatod, amit eddig is sejtettél, hogy a vallásosság nem szétválaszt, hanem összeköt bennünket, és hogy van példa a különbözőségeket tiszteletben tartó, a másik spiritualitását rácsodálkozva szemlélni képes közösségre, és – itt jön a csavar – mindez nemhogy gyengítené, hanem erősíti is a sajátunkat.

Akinek muszlim-zsidó-keresztény-ateista közösségben kell keresztény imádságot mondania, annak tényleg hite leglényegét kell tudnia megfogalmazni, ami nem kis kihívás, ám egyáltalán nem árt, sőt.

De lehet-e egyszerre két vallásgyakorlásban otthon valaki? Lehet-e „keresztényül” imádkozni zsidó szertartáson és fordítva? Lehet-e a vallási gyakorlatokat nyelvként értelmezni, amelyben az ember, ha beszéli azt, el tud igazodni, de ha nem, nem? Tudjuk-e, hogy Afrikában 25 millióan tartoznak az igbo, vagyis a zsidó vallású afrikaiak közösségéhez? Beszélhetünk-e hibrid vallásosságról, vagy ez is úgy van, mint a nyelvekkel: egyszerre csak egyet tudunk beszélni, legyünk bármennyinek is a birtokában?

Bennem, a sokgenerációs magyar keresztényben ezek a kérdések eddig sosem merültek fel, de komoly kihívást jelenthetnek egy olyan fiatalnak, aki zsidó-muszlim, muszlim-keresztény vagy ateista-keresztény (a kombinációk sora bármeddig folytatható) családban nőtt fel.

Ezeket az élményeket egy vallási témával foglalkozó, felsőoktatásban tanuló hallgatók számára kiírt ösztöndíj-pályázat résztvevőjeként gyűjtöttem be az elmúlt héten. A Dialogue Perspectives (Párbeszéd-perspektívák) egy német kezdeményezés, amely különböző német alapítványok ösztöndíjasainak nyújt lehetőséget vallási kérdések megvitatására és tapasztalatcserére. Idén ezt a programot kiterjesztették, így 6 másik európai országból is pályázhattak azok az egyetemi hallgatók, akik elkötelezettek – hogy miben is, az már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Hiszen elsőre azt írnám, hogy a vallásközi párbeszéd területén, ám ez a résztevők többségére nem teljesen volt igaz, hiszen sokféle tudományterületről érkeztek, sokan pusztán azzal a céllal, hogy megértsenek és megtapasztaljanak valamit a vallásokról, mert érzik azok egyre erősödő jelentőségét a közéletben is.

Amiben a négy nap végére végül elkötelezettek lettünk mindannyian: nemcsak az a tapasztalat és rácsodálkozás, hogy mindhárom világvallás mekkora értéket képvisel, hanem az is, hogy úgy is folytathatunk párbeszédet a legérzékenyebb kérdésekről, hogy az tiszteletteljes és előremutató legyen. És hogy egyáltalán nem baj, ha több kérdéssel, mint válasszal megyünk haza.

A legfontosabb tanulság számomra talán az volt, hogy

kinyilatkoztatás és ítélkezés nélkül sokkal könnyebb vonzóvá tenni a saját vallásunkat és úgy átadni valamit belőle.

Valamint az, hogy ha nyitottá válunk másik vallás felé, egyáltalán nem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk a sajátunkat, épp ellenkezőleg. Mindezek együttélése pedig nem utópisztikus vágyálom, hanem történelmi tapasztalat, és a megteremtésére képesek lehetünk ma is.

A vallások, a vallási élmény megerősödése tehát alapvetően nem kellene, hogy elválasszon bennünket egymástól. A kérdés inkább az, hogy miért választanak el mégis? Az emberi korlátoltság miatt? A politika és a vallás összefonódása miatt?

Ezek azok a kérdések, amikre talán még érdemes visszatérni. Addig is, lehet tenni azért, hogy ez a vallásos tapasztalat és párbeszédkészség idehaza is erősödjön ahelyett, ami szétválaszt bennünket – keresztényt és keresztényt, zsidót és zsidót, muszlimot és muszlimot is – egymástól.