Füllent, lódít, ferdít, hantázik. Szépíthetjük bárhogy, hazudni akkor sem szép dolog. Vagy ez nem is olyan egyértelmű?
Fél órája volt hétfő. Az ágyam mellett guggolt, ébresztgetett.
- Ki kell mennünk a reptérre Laci allergiagyógyszeréért - mondta visszafojtott hangon. - Fel tudsz ébredni?
Néhány perc múlva a kocsiban ültünk. Voltak kérdéseim, neki meg mindenre volt válasza.
Nem mondom, hogy nem furcsálltam, hogy ugyanabból a 4 ezer kilométerre lévő városból várjuk a gépet, rajta az ismerőst, nála az unokaöcs gyógyszerét, amelyikben most a középső lányom is él. Azt sem mondom, hogy nem lepődtem meg a kérésén, hogy erről az éjszakáról ne beszéljünk soha többet... De nem gondoltam semmi különösre.
Egészen az ötödik érkezőig - Luca volt az, mosolygósan, szandálban. Először, talán egy töredék pillanatra, el sem hittem, aztán már ugrottam is a nyakába.
Villámgyorsan kiderült, hogy mindenki tudott mindent, csak én nem. Hetek óta építgették a hazugságot a "beavatottak", vagyis körülöttem mindenki.
Hazudtak, azt hiszem, szeretetből. Hogy ne aggódjak, hogy ne készülődjek, hogy csak a színtiszta öröm maradjon, mosolygósan, szandálban érkezve.
Luca már visszarepült, de mi azóta sem beszéltünk annak az éjszakának az előzményeiről. Nem kértem számon a hazugságot, és nem csak azért, mert, úgymond', kegyes, mert szeretetből fakadt...
Eleve nehezen használom azt a szót, hogy "hazudsz". Talán még soha nem is mondtam, vágtam a képébe senkinek.
Szeretem inkább azt hinni, hogy "tévedsz", "rosszul emlékszel", "elfogult vagy", "túlzol", "nem tudsz mindent".
Próbálom mentegetni az igazságot elferdíteni szándékozót, s ha úgy adódik, magamat is.
Mert mindannyian hazudunk. Ezért nincs, talán nem is lehet pontos adat arról, hogy hányszor. Mert egyik felmérés szerint naponta 2-3-szor, a másik szerint kétszázszor mondunk mást a valósnál. És állítólag a férfiak többet lódítanak, mint a nők. Vagy csak a nők ügyesebben füllentenek, és a felmérésben is ezt tették...
Leggyakoribb hazugságunk, férfiaknak és nőknek egyaránt, a "hogy vagy?" kérdésre adott "köszönöm, jól", a legidőigényesebb a kifogáskeresés, a legveszélyesebb pedig a férfiak "mi a baj?" kérdésére felelt női "semmi!".
Abban bizonytalanok vagyunk, hogy az elhallgatás hazugság-e. A legelfogadóbbak a külsőségekben megjelenő átvágásokkal vagyunk: az igazság bajnokait is csak a túlzásba vitt smink, hajfesték, push-up akasztja ki. Az önmagunkról terjesztett hazugságokkal szemben a becsapott is toleránsabb: a nagyotmondás, a túlzásokba bocsátkozó háryjánoskodás, az önfényezés megmosolyogtató; a mást szándékosan lejárató, rossz színben feltüntető hazudozásra adott reakciónk azonban függ a célkeresztben lévő személyhez és a hazughoz fűződő kapcsolatunktól is. A céltudatos félrevezetést, megtévesztést a hozzáértők szerint egyértelműen nehezen toleráljuk, bár ennek ellentmond, ha azzal ébresztenek, hogy "ki kell mennünk a reptérre"...
Azt is hozzáértők állítják, hogy minél közelebbi a kapcsolatunk valakivel, annál nehezebben viseljük el, ha hazudik, viszont annál könnyebben rájövünk. Állítólag a tisztánlátás kulcsa az előítéletmentesség: szeretett személynek, törékeny nőnek, védelemre szoruló gyereknek, idősnek, füllentsen bármit is, azt könnyebben elhisszük.
Szakmákat tekintve az orvost tartjuk a leghitelesebbnek, míg a politikusoknak állandósult jelzője is lehetne a hazug.
Erre jó példával szolgált Joe Biden, akin néhány hete a fél világ röhögött. Az amerikai elnökjelölt-aspiráns egy választási nagygyűlésen igazán megható történettel állt elő, de gyorsan kiderült, hogy tulajdonképpen egyetlen szava sem igaz. Vagy legalábbis nem ott, nem akkor, és még csak nem is úgy zajlottak az események, ahogyan ő azt előadta.
Biden az afganisztáni Konarban még alelnökként járt. Ropogtak a fegyverek és halál leselkedett az amerikaiakra.
Egy négycsillagos tábornok hívta meg őt, hogy kitüntesse a haditengerészet egyik kapitányát a hősiességéért.
Néhányan óva intették, de ő félresöpörte az aggodalmakat, nekivágott a kockázatos útnak.
- Egy alelnököt mindig el lehet veszíteni, de ezekből a srácokból már nem veszíthetünk el senkit. Ez nem vicc - idézte fel Biden a veszélyekkel járó küldetés történetét. A kitüntetendő kapitány tűzharc közepette ereszkedett le egy mély szakadékba, hogy a hátán hozza fel bajtársa holttestét. Ezért kapta volna a kitüntetést.
- Uram, én nem akarom ezt az átkozott kitüntetést, ne tűzze ki rám! - kiáltotta Biden elmondása szerint a kapitány.
- Ne tegye rám ezt a kitüntetést, uram! Kérem, uram, ne tegye. A bajtársam meghalt - fejezte be a szívszorító történetet, majdnem kiáltásba fúlva Joe Biden.
A nagygyűlésen megjelent mintegy 400 ember síri csöndben hallgatta őt. Biden hozzáfűzte: "Isten engem úgy segéljen, ez az igazság".
A The Washington Post kiderítette, hogy Biden a történet elemeit innen-onnan összeollózva alkotott valami újat. Amikor szembesítették ezzel, azt mondta, hogy "bátor emberekről akartam beszélni, arról, hogy milyen hihetetlen a harcosoknak ez a nemzedéke, ezek az elesett angyalkák, akiket elveszítettünk. Mi ebben a rossz?"
Mi ebben a rossz?
Joe Biden 76 éves. A kampány során nem először került előtérbe az életkora, és a kérdés, hogy rosszul emlékszik, vagy nem mond igazat.
Elnökjelölt-aspiránsként nem mondhatta, hogy "bocsánat, rosszul emlékeztem". Inkább bevállalta a kisebbik rosszat: bevállalta, hogy kiszínezett egy történetet, kvázi hazudott.
"Mi ebben a rossz?"
Ebben az a rossz, hogy ma nagyobb "bűn" idősnek és enyhén demensnek lenni, mint hazugnak.
Ebben az a rossz, hogy simán megkérdezi, hogy "mi ebben a rossz?".
De ebben az a legrosszabb, hogy ezt simán megkérdezheti.
Mert szemrebbenés nélkül vesszük tudomásul, ha egy politikus szemrebbenés nélkül hazudik.
De ezért nem kell Amerikáig menni, nem kell nagy dolgokra, hőstettekre gondolni - jó itt nekünk a hétköznapi hazugság is. Elhisszük, hogy a járdára festett sárga csík az kerékpárút, hogy a füttykoncert az jámbor figyelem, hogy a bruttó az hazavitt. Elhisszük, hogy a cél, a politikus célja szentesíti az eszközt, még ha mi beledöglünk is.
De helyénvaló, hogy szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy a politikus eszköze a hazugság? Ráadásul nem is fél használni...
Miért is félne? Minimális a kockázat. Nem a lebukásé - az nem is érdekli -, hanem a következményeké.
Őt ugyanis nem kell szeretnünk, nem is kell neki sem az elnézésünk, sem a bocsánatunk.
A hazugságban lehet vergődni és lehet lubickolni. Egy ideig. Aztán csak vergődni lehet.
Csak a vergődés marad akkor is, ha egyértelmű a jószándék, ha kegyes a hazugság. Ha nem most jön, ha még soká várat magára a pillanat, amikor "ki kell mennünk a reptérre", akkor hamarosan lebuknak, akkor elszólja magát valaki, mert ők, a "beavatottak" is vergődnek a hazugságból maguk köré font hálóban.
Ideig-óráig lehet azt hazudni, hogy "éppen hívni akartalak", hogy "pont az orrom előtt ment el", hogy "nem én voltam", egy ideig lehet lubickolni push-up melltartóban és hasszorító bugyiban, de az igazság, a meztelen igazság jó esetben kiderül, vagy ha mégsem, elég büntetés a hazugnak, hogy együtt él az igazsággal.
Hazudhatunk tehát magunknak bármit, bicikliutat, jámborságot, rendet, békét, egyetértést, jólétet és jól mutató számokat, lapos hasat, hegyes cicit - az idő úgyis az igazságnak dolgozik.
