Száz esztendős lenne Vízvári László piarista szerzetestanár, a legendás Astra bábegyüttes alapítója.
Műhely-raktár-próbaterem az a belbudai, utcáról nyíló alagsori helyiség, ahol már várnak rám az Astra bábegyüttes jelenlegi vagy egykori tagjai, Doboki László, Hollós János, Illés Sarolta, Kovács Klári, Szilágyi Mária, Takács János, Zoltán Annamária, hogy Laci bácsiról – így nevezi mindenki – meséljenek.
Az állandóságot jelentette. Öregen ugyanúgy nézett ki, mint fiatalon, mindig lehetett hozzá szaladni ezzel-azzal, mindig mindent észrevett. Egyszer Lengyelországban az ottani televízió felvette az előadásunkat, A kiskakas gyémánt félkrajcárát és bődületes mennyiségű zloty-t kaptunk, amit nem tudtunk elkölteni. Laci bácsi ötlete az volt, hogy adjuk oda a pénzt a varsói árvaháznak. Mindig a helyén volt a szíve.
Nagyon elfogadó volt. Sok mindennel nem értett egyet, hiszen fiatalok voltunk, más módon éltünk, de mindig megpróbálta elfogadni, hogy van, amit másként gondolunk; próbált utánunk jönni, de volt, amire azt mondta, hogy ez így nem megy.
Vidám volt, derűs, nyugodt, és törődött velünk. A jelenléte ajándék volt. Ezt a jelenlétet ma is érezzük, főleg amikor a régi darabokat próbáljuk.
A kisugárzása mindenkit magával ragadott. Vitt magával a lendülete, hogy újabb és újabb terveket valósítsunk meg.
Annyira megszerettette a bábot, hogy az együttesből több hivatásos bábrendező, bábanimátor, bábszínész lett. Nagy hatással volt ránk. Laci bácsi: ő volt a példakép.
Soha nem fordult elő, hogy ne jött volna le egy próbára, cukorbetegségéről, szívproblémáiról nem beszélt, magától értetődő volt, hogy ő mindig jelen van. Ezért is volt olyan felfoghatatlan a nyári szünet alatt érkezett halálhíre. Mindig voltak tervei, új előadásokon gondolkodott. Tizenhat év telt el azóta, de a műhelyben szinte minden úgy van, ahogy ő hagyta. Ha most belépne, mindent a megszokott helyén találna.
Az Astra a Ki mit tud?-on nagy sikerrel szerepelt, a közönség nem hagyta kiesni, a zsűri azonban tudta, hogy az együttest szerzetestanár vezeti, s ez a döntéseknél a hatvanas években, finoman szólva nem jelentett előnyt.
Vízvári László maga is készített bábokat, nagy gonddal, precízen. Értett a famunkához, fémmunkához. A bábszínházban ezer féle mesterség van, amihez jó, ha ért, aki a bábszínház világában forog. A Süsü a sárkány című bábmesében a csodálatos virágot, ami a szeretettől kinyílik, ő készítette el. De azt az ember nagyságú figurát is, ami Hacks darabjában, a Valló Péter rendezte Lottéban szerepelt Ruttkai Éva „férjeként” pár száz előadás során.
Beszélgetőtársaim a kezdetekről is mesélnek, amit már ők is csak hallomásból ismernek. Vízvári László Debrecenben kezdett tanítani, ottani diákokkal szervezte meg az első bábcsoportját, méghozzá azért, mert ki szerettek volna menni a 1947-es cserkész dzsemborira. Akkor jött az ötlet, hogy csináljanak bábszínházat és vigyék színre a János vitézt. Franciára lefordította Hankiss professzor, Hankiss Elemér édesapja, talán Elemér még játszott is a darabban. így kezdődött Vízvári László számára a bábozás, amit nem tudott nem folytatni, amikor Budapestre került. 1954-ben megalapította az Auróra Bábegyüttest, ami aztán 61-től Astra néven futott tovább. Magyarországon ekkor más marionett bábszínház még nem működött.
A képre kattintva galéria nyílik.
Vízvári László piarista szerzetestanár száz esztendős lenne. Tanítványai, astrás társai számára változatlanul jelen van.
