A gyermekvédelemben mindenki gyermekkora érdekes, pont azért, hogy tanuljunk belőle.
Alice Miller német pszichológus írt egy tanulmányt egy férfiról, akivel gyerekként nagyon durván bántak. Az apja minden tényleges vagy csak képzelt engedetlenségért megverte. Soha nem szólította nevén a fiát. Ha magához akarta hívni, füttyentett neki, mintha csak kutya lenne, nem gyerek. A fiúban forrt a gyűlölet, de nem tudta az apján kitölteni a dühét. Magában tartotta és dédelgette belül. Azután ez a fiú valamivel később felfedezte, hogy nagyapja (akit alig ismert) zsidó volt. Elferdült gondolkodása oda vezette, hogy azt higgye, hogy ez a zsidó vér volt az oka apja viselkedésének.
A fiú neve Adolf Hitler volt. Pusztító történetének a többi részét már ismerjük.
(Részlet Richard Rohr: A férfi útja II. c könyvéből)
Adolfot nem menti fel bűnei alól gyermekkora súlya, de segíthet megérteni, hova is vezethet a nem megfelelő nevelési módszer a gyermekek életében. Nem kell messzire menni, az elmúlt hónapokban több olyan tragédia is történt, (családirtás-kiterjesztett öngyilkosságok), amik nagy eséllyel nem következtek volna be, ha van megfelelő szeretetháló mind az elkövetők, mind az áldozatok körül.
A gyermekvédelemről az emberek többsége akkor hall, ha valami tragédia történik. Felhorkannak, sokaknak még fáj is kicsit, de aztán minden elcsitul. Ez egy olyan mélységű téma, amit hárítani kell, különben szégyenérzethez, alvászavarhoz, lelkiismeret-furdaláshoz vezethetnek. Továbbá olyan sok nehéz lelki munkához, hogy az vállalhatatlannak tűnik. A gond csak annyi, hogy elkerülhetetlen.
Ha valakit bántanak, kínoznak, megaláznak, az nagyobb valószínűséggel fogja ezt folytatni. Egészen egyszerűen azért, mert azt tanulta meg ebben a világban születése óta, hogy az élőlények így bánnak az élőlényekkel. Ez itt bizony, így szokás.
Apu lefejelheti anyut, elverheti úgy, hogy vért köpjön s persze apu bárkit agyonverhet, hiszen hatalmas és erős. És apu bármit megtehet, mert az apák ilyenek s persze az anyák se különbek. Módszeresen zsarolhatják érzelmileg, magukhoz láncolhatják a gyermekeket csakhogy saját hasznosságukat igazolni lássák. Mosolyogva elkényeztethetik, túlsúlyossá és életképtelenné nevelhetik, hogy aztán mindörökre tőlük függjön a gyermek, megfosztva saját önállóságától, szabadságától és arra legyen kárhoztatva, hogy édes? anyja létét igazolja.
A gyermek nem bálvány, annál sokkal több: a jövőnk s mindenünk. Tökéletesen nevelni szinte lehetetlen, de nem is ez a cél, hanem az, hogy emberré váljon s ebben a világban ez nagyon nehéz sérülések nélkül.
Annak, aki túlélte a gyermekkorát, bizonyára nagy szerencséje van. Főleg akkor, ha nem lett tele lelki tetkókkal. Nagyon sok gyermekkort láttam már gyötörten, bántottan, összetörten és mostanra már azt is, hogyan lett gyermeke némelyiküknek.
A gyermekkor egy darázsfészek. Kockázatos bele s vissza nyúlni. Sokak számára, hála Istennek, egy élményekkel teli, varázslatos időszak, amire visszagondolni mindig nagyon jó. Nekem sokszor a mennyországot idézi, pedig kamaszkoromban egy sok évig tartó függőségbe csúsztam bele. Mégis, bár évekig vinnyogtam, hogy bántak velem mostanra úgy érzem: nagyon szerencsés vagyok, mert fel tudom hívni anyámat telefonon, meg tudom látogatni. Apámat is. És még a nevelőapámat is. Meg a nevelőanyámat is. Végtére is, ha az ember szülei elválnak, annak egyik előnye lehet, hogy lesz két apja, meg két anyja akár. Közelség-távolságban ugyan van különbség, de mégis csak ott vannak, lehet tőlük kérdezni, tanulni, együtt lenni velük. Írom, én szerencsés vagyok. A hátrányom előnyömmé lett, Isten segítségével.
S nem utolsó sorban drága gyermekeimnek így most van 3 nagymamája és 3 nagypapája, na és nekik tényleg a papájuk, mamájuk. Önmagában azért a nagyszülők sokszorosítása miatt a válás nem indokolt. Az, hogy ez a család nálunk így tud működni, nagyon kemény, évekig tartó munka eredménye. Koránt sem tökéletes, de legalább a körülményekhez képest, egyre őszintébb. Ahogy már írtam, őszinteség nélkül nincs valódi kapcsolat. Csak mellébeszélés, félrenézés.
Visszanyúlni és végig gondolni, hogy mi történt, miért történhetett, ki, kivel, mit csinált s az jó vagy rossz volt-e igazán, egy izgalmas és bizony nagyon fájdalmas utazás. Lehet. Van, aki szerint nincs is szükség rá. Nekem az a tapasztalatom – erre rányomja a bélyegét a gyermekvédelemben töltött 17 évem, hogy kihagyhatatlan érésünk folyamatából. Elvégre nemcsak fán csüngő tudattalan almák vagyunk, hanem gyönyörű lélekkel rendelkező emberi lények. (Jó, van, aki nem tűnik annyira széplelkűnek, de az csak rondítás, rondulás és sajnos, megrontás.)
Városunk bűnügyi krónikájába tartozik Bándy Kata meggyilkolása. Kata évekig volt a közvetlen munkatársnőm. Mielőtt rendőrségi pszichológus lett, egy ifjúsági irodában dolgoztunk együtt, szinte minden alkalommal vele voltam párban. A miatta elítélt fiatalember a mélyszegénységből érkezett végső állomása helyszínére, ami most egy börtön, ahol nagy valószínűséggel egész életét tölteni fogja. Őt se menteném fel bűne súlya alól, de az ő élete szintén megvetésben és gyűlöletben telt sorsa beteljesítéséig.
Egy év sem telt el, városunk polgármesterének leányát megtámadta egy fiatalember, aki nemrég szabadult a börtönből, ahol nemi erőszak miatt volt elítélve. Szintén egy terhelt, mély szegénységből letörekvő ember. Ez az eset már elérte azt az inger-küszöböt, hogy lett városunkban sűrűbb éjszakai járat, hogy ne kelljen gyalogolni a későn, egyedül haza indulóknak.
Számtalan olyan eset van(ha nem az összes), ahol az elkövető zűrös családi háttérrel rendelkezik és ahogy én látom, egyre több lesz is. Mitől is csökkenne, ha a gyermekvédelem nem megoldott, gyakorlatilag sehol a világon.Ennek egyik fő oka, hogy a világ hatalmon lévő emberei is bántalmazott gyermekek. Elvárásokkal, megalázással, teljesítmény-kényszerrel telepumpáltan görgetik életük mintázatát maguk előtt. Az a gyerek, akit elhanyagolnak, könnyen lehet később bárkinek a kis hitlere. És lesz is, hiszen nem tanult mást.
Hatalomvágya annak van, akit elnyomtak és emiatt mohón vágyik arra, hogy valamit/valakit kontroll alatt tartson. Ami a saját életében nem sikerült, azt másokén próbálja megvalósítani mindig erőszakosan, a másikat nem egyenrangú félnek tekintve.
Ahol tényleg a gyermek lenne az első, ott nem ihatnának literszámra energiaitalt tizenévesek, ott nem lehetne kapni fillérekért kábítószert, a boltokban tilos lenne a kicsi gyerekek manipulálása értéktelen, egészségtelen termékekkel a szemük magasságába helyezve. Nem lehetne kint az út szélén prostituáltként egy tizenéves lány. És nem is állna le mellette egy családos férfi. Ahol a gyerek az első, ott minden oktatási intézményben tilos lenne a mobiltelefon bevitele.
Azért van remény, egyre erősebbek a hangok és a tettek is, amik előrébb mozdítják az ügyet és ha még nem is a gyermek az első, de már egyre több lélekben cél, hogy az legyen. A technika vívmányainak is hála, egyre több helyen lehet észrevenni a konkolyt és lehet irtani is. Van Böjte Csabánk, Pál Ferink, SOS Gyermekfalvaink, Gyurkó Szilviánk és bízom benne, egyre többen leszünk majd gyermekfelügyelők, nevelőszülők. Ez azért biztos, mert nincs más út. Ha jövőt, életet akarunk, meg kell ölelgetni minden gyermeket, ott kell lenni mellette és segíteni emberré válni.
Mert ezek a kis emberek tesznek minket is Emberré.
Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, míg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik./Albert Einstein/
