Gondolatok az első tanítási napon, az esőről.

Ma reggel, ahogy kinéztem az ablakon, miután elment első tanítási napjára itthonról utolsó iskolába járó gyerekünk elmosolyintottam magam. Esik az eső. De az ég sírása mindig valami derű is egyben, mint ahogy minden igazi örömben van valami komoly is. A gyerekek talán szomorúak, mert újra valami rettenetes fegyelemben kell sorakozni az iskolapadban. De mennek. Talán úgy, ahogyan a vadludak biztos pályán rendezetten vonulnak? Vagy úgy, ahogyan a tejet leadó marhák állnak sorban? Valószínűleg sokféle igazodási mód működik az életben, és ennek így is kell lennie.

De az ég sírása egyben öröm is, hiszen ebben az időben tényleg behúzódik az ember az épített falak közé. Mi mást tehetne? Talán nem fáj annyira a gyerekek szíve azért, mert ott kellett hagyni a strandot. Mintha a Jó Isten is meg szeretné könnyíteni ezt a váltást.

Ráadásul magyar szavunk: időjárás, tökélyre fejlesztve fejezi ki ezt a folyamatot. Jár az idő. Egyszer hopp a vízbe, máskor kopp, az iskolába.  

Mi valahogy úgy képzeljük az időt, mint ami minket szolgál. Éljük kis életünket úgy, ahogyan nekünk alkalmas, és Isten potyogtasson mindehhez áldást jó időben. Mintha mi lennénk az élet centruma, az idő pedig körbejárna bennünket.

Valójában az idő jár, és mi alkalmasint járhatunk vele. Ahogyan a jó cserkészmondás utal rá: Nincs rossz idő, csak alkalmatlan ruházat.

Jó lenne így kezdeni a tanévet, és az időjárás mellett, vagy alatt mendegélni előre okosodva, ügyesedve. Most pedig örülve az időjárásnak, amelyben nem sülünk meg a tantermekben!