A szülőség jutalma
Rab Krisztina 2019. augusztus 28.

A szülőség jutalma

Fekete bikapata kopog a patika pepita kövén. Ez jutott eszembe, pedig csak azt szerettem volna rögzíteni, hogy hajnalban Luca lányom kutyájának parkettán való körmekopogására ébredtem.


kezek_3.jpg

Mírának, a mentett, süket francia buldognak egyébként nem szokása az éjszakai ágyamhoz botorkálás. Most mégis itt gubbaszt, néz rám gülü szemeivel, és tudom, ugyanarra gondolunk...

- Februárban jövök - búcsúzott mosolyogva tegnap délután a reptéren Luca, de ezt Míra nem értette, és én is csak elfogadtam.

Azt hiszem, ez a legtöbb, amit felnőtt gyerekemért tehetek. Elfogadom a döntéseit és bízom benne.

Ez persze nem ilyen egyszerű. A gyerek, akinek nem is olyan rég még én jelentettem a világot, most éppen világgá megy. Mindegy, hogy a Föld túloldalára, vagy a szomszéd utcába, ez akkor is vég és kezdet, gyász és öröm egyszerre.

Szerencse az egészben, hogy a leválás, a függetlenedés folyamat, és nem fokozatok nélkül való történés. A születés, az első lépések, a óvodai, majd iskolai ballagások, a diplomaosztó mind mérföldkövek. Többnyire ünnepeljük őket, de - magunkban, magunkat - el is gyászoljuk kicsit.

Nem először, és nem is utoljára élem át a szülőségnek ezeket az ambivalens érzésekkel terhelt pillanatait - a büszkeség és a várakozás öröme az idő visszafordíthatatlanságának fájdalmával vegyül. Amikor először ültem utolsó szülőin, és leesett a tantusz, hogy "ide se' jövök többet!", az bizony rémisztő volt. Rémisztő volt a gondolat, hogy bár én nem engedem el a kezét, de mostanra engedtem annyit a "szorításon", hogy ha úgy érzi, elengedhesse ő. Rémisztő volt a gondolat, hogy mostantól őáltala mérettetik meg a szülőségem: mostantól rajta múlik, hogy szükségben megfogja-e a kezem, az én kezem fogja-e meg, és az is engem, szülőként minősít, hogy amikor egyszer majd én akarom megfogni a kezét, nyújtja-e felém.

Ha szigorúan, érzelmek nélkül szemléljük a szülő "dolgát", az kezdetben csak biológia, aztán jogok és kötelességek. Persze, jogként és kötelességként a gyerekkel való kapcsolat, hál' Istennek, igen ritkán kerül értelmezésre - inkább gyermekgondozásként és -nevelésként gyakoroljuk -, de tény, hogy a szülői jogok és kötelességek, ahogyan a gyerek nő, úgy csökkennek, és lassacskán meg is szűnnek.

De érzelmek, szeretet nélkül az életet élni nem lehet, szülőként pláne nem. Egyszer ugyanis elfogynak a gyerekünkkel kapcsolatos, törvényileg előírt vagy társadalmilag elvárt feladataink, és akkor csak a szeretet marad, és határozza meg, hogy gyerekünk felnőtt életében főszereplőből mellékszereplővé vagy nézővé válunk.

És ha már csak a szeretet marad, akkor valami új születik, és onnan kezdve lesz abban valami ünnepi, amikor az ember legfelnőttebb lánya kedden este, l'art pour l'art, hazaszalad. Hiába beszélünk naponta többször is, jó őt látni, megölelni, kedvét keresni, a legszebb gyümölcsöt elétenni. Jó őket nézni, együtt, a két felnőtt gyereket és szárnypróbálgató húgukat, hallgatni az "emlékszel, amikor..." kezdetű és röhögéssel végződő történetek, miközben az ünnepélyesség észrevétlen elillan, már jó az ütődöttebb szilva is, itthon vagy, "szolgáld ki magad!", de belül, a lelkem ujjong és ünnepel.

Szóval, itt gubbaszt az ágyam előtt Míra, és ugyanarra gondolunk. Luca hiányzik, de a szülőség jutalma látni őt és testvéreit boldogulni, és olykor boldogan hazatalálni. 

süti beállítások módosítása