Augusztus huszadika, nekünk
SZEMlélek 2019. augusztus 20.

Augusztus huszadika, nekünk

Mindannyiunkban másként élnek ünnepeink – csokorba szedtük a SZEMlélek munkatársainak augusztus huszadikával kapcsolatos érzéseit, gondolatait.

kenyeraug.jpg

Fekete Ágnes:

Amikor egy évig Franciaországban éltem, mert egy ösztöndíjat nyertem el, nem szabadott hazautaznom év közben.

Kommunizmus volt itthon.

Abban az időben epekedve vártuk a pillanatot, amikor a rendőrségen beütik az „ablakot” útlevelünkbe, amivel loholhattunk az illető ország nagykövetségére vízumért. Ez pedig azt jelentette, hogy egyszer kimehetsz az országból, egyszer pedig bejöhetsz.

Erős honvágyam volt. Különösen az év vége felé sikerült már magamban jól megfogalmazni, hogy pontosan mi az, ami a legjobban hiányzik.

Az egyik a kenyér volt.

Kint nem tudtam megfizetni a drága, barna kenyeret, két frankért bagettet vettem általában. Nagyon hiányzott a magyar kenyér íze. A számban elképzeltem ezt a sem nem kalács, sem nem barna-kenyér ízt.

A másik, amire éheztem, az a kacagás volt.

Az ottani diákok is nevetgéltek, de az az átszellemült nevetés, amikor folyik az ember könnye, amikor „szakad”, az nem esett meg velem egyszer sem abban az évben.

Kint az ember viselkedett. Abban az időben Magyarországon még bejelentkezés nélkül is be lehetett toppanni bárkihez. Ott akkor ez már elképzelhetetlen volt. Ez volt nekem akkor a haza. Mert távol tudja az ember ezt jól érzékelni. Egy íz és egy gesztus. És valljuk meg: igazi értékeink mindig a tudatunkkal nehezen ellenőrizhető mélységben rejteznek.

Augusztus 20. engem ebbe a mélységbe vezet el.

Itthon vagyok, és ebben a történelmi térben eresztettem gyökeret, innen értelmezek mindent ezen a földön, bármerre járjak is.

Gégény István:

Nem tudtam megbarátkozni azzal, hogy az államalapítás ünnepe sokak számára "kenyérünnep" volt, sőt, ma is hallom, hogy némelyek így emlegetik a "mi huszadikánkat". Mégis egy kenyeres történet jut eszembe, amikor az ünnep lényegét próbálom megragadni...

Erdélyben kirándult az osztályunk – ekkor sikerült az időutazás élményében is részesülnöm, ugyanis a hazaúton éjfél után pár perccel kezdtünk visszatérni Romániából, ám a határ innenső oldalán az útlevelembe előző napi pecsét került.

De nem ez az igazán érdekes, hanem az, hogy átéltem: egy másik országban is magyar földön jártunk, magyar családoknál szállásoltak el bennünket. Az édesanya saját sütésű kenyérrel vendégelt meg minket, s ma már szégyellem, hogy akkor, kamaszként kicsit húztuk a szánkat az ismeretlen íz, a nem bolti jellegű kivitelezés miatt.

Pedig igazi magyar kenyeret kaptunk: magyar kéz sütötte, magyar szív ajándékozta nekünk.

Gyermekként bonyolult volt átfogóan megérteni, mit jelent az a szó, hogy "magyar", felnőttként sem lett a helyzet sokkal egyszerűbb.

Biztosan nem az a "jó magyar", aki adott számú gyermeknek ad életet. Biztosan nem attól lesz valaki ténylegesen magyar, hogy milyen dokumentumok vannak a birtokában.

Magyarnak lenni számomra azt jelenti, hogy egy fizikai értelemben határtalan közösséghez tartozol. Ehetsz magyar kenyeret Romániában, kaphatsz magyar ölelést Dél-Amerikában, hallgathatsz magyar zenét Ázsiában, rácsodálkozhatsz magyarok találmányaira a világ bármely pontján.

Magyarnak lenni akkor is megtisztelő meghívás és küldetés, ha gyakran igaznak érezzük a Himnusz sorait.

Magyarnak lenni feladat is – ma is dolgom van vele, ma is tennem kell a magyarságért. 

Madocsai Bea:

Gyerekkoromban kétféle állami vagy nemzeti ünnep volt: az, amiről otthon és az iskolában is beszéltünk, és az, amiről csak az iskolában. A március 21., az április 4. és a november 7. tartozott ez utóbbi kategóriába. Ezekhez kizárólag az unalmas, hosszú beszédek, valamint a levegőtlen tornaterem emléke fűződik és az izgulásé, mert ki kell állnom szavalni. Na meg a vicc is – ne felejtsük el, hogy a hatvan-hetvenes éveket írjuk – Brezsnyevről, aki a török elnöktől kérdezi, vajon annak idején hogyan tudtak százötven évig Magyarországon maradni. Azt nem tudom – hangzik a válasz – de egy biztos: a mohácsi vészből nem csináltunk nemzeti ünnepet!

Március 15-ről otthon is szó esett, mert szerettük a negyvennyolcas nótákat azon a napon sorra elénekelni, kokárdát tűztünk. Mivel papjaink közül (a Regnum Marianum ifjúsági mozgalomhoz tartoztunk) többen is börtönben voltak, már kisgyerekként világos volt számunkra, hogy ebben az ünnepben ott feszül a függetlenség, a szólás-, sajtó- és vallásszabadság iránti vágy, a miénk is.

Egyik ünnephez sem fogható azonban augusztus 20-a. Mivel a nyári szünetre esett, nem vált iskolai ünnepség „áldozatává”, csak annyit kellett tudni, hogy az ötös jegyért a helyes megnevezése ennek a napnak: az alkotmány ünnepe, esetleg az új kenyér ünnepe, az akkori uralkodó pedig első István. Mi azonban mindig államalapító szent királyunkat ünnepeltük a templomban.

Amikor felnőtt életem egy szakaszában úgy tűnt, hogy ezentúl csak látogatóba járok majd haza Magyarországra, egészen új színezetet kapott ez az ünnep is. Tudatosult bennem, hogy itt mások az ízek, szagok, fények, dallamok; hogy hálás vagyok a példát adó szentjeinkért, a népünkért tenni igyekvő nagyjainkért; hogy hálás vagyok az anyanyelvemért és az azon megszólalókért; és hogy bárhová is kerüljek a világon, ezt fogom hazámnak érezni.

Akkortól fogva – hiába hozta úgy az élet, hogy ismét itthon vagyok – nem tudom többé úgy énekelni a Himnuszt, hogy ne küzdenék a könnyeimmel.

Nem hiszem, hogy ez csak amiatt volna, mert öregszem…

Szőke Tibor:

Tüzijáték. István, a király rockopera.

Ennél többet évekig nem tudtam erről az ünnepről és a panelnegyedek szürke rengetegében sem ismertem senkit, akit érdekelt volna, vagy tudna róla.

Jobban kéne ünnepelni, mint bármely jeles napunkat. Kenyér és cirkusz mindenütt, mintha minden annyira rendben volna. Megnyugszom, ha beborul ilyenkor, mert messze vagyunk még az igazi ünneptől, ahogy egymástól is.

A magyarok valódi kenyerét meg hagyjuk penészedni.

István király a Szűzanyának ajánlotta az országot s mi nagyjából annyira vagyunk most keresztények, mint Koppány volt. A négyelés folyamatban, a fájdalom tartós, de szükséges.

Hiszek a tisztulásban, hiszek abban, hogy van fontosabb a fesztiváloknál, hogy a cirkusz bezár és komolyan vesszük a Kenyerünk.

Hiszen milyen magyar az, aki éhen akar halni?

Rab Krisztina

Augusztus huszadika?

Kereszténység, magyarság, lágy kenyér...

Mind "megvan", bár rajtam leginkább csak a lágy kenyér látszik - meg ebből az, hogy nem vagyok a nagy szavak embere...

Talán a nyár teszi, a víz csobbanása, a szellő simogatása, a dinnye sercenése, talán az, hogy ügyeletesként már olvastam szerkesztőtársaim magasztos gondolatait "kereszténység, magyarság, lágy kenyér" témakörben... szóval - hogy őket véletlenül se ismételjem - bátorkodom kicsit egyszerűbb hangon szólni.

Ma 55 éve kezdődött... Egy jóképű, ámde felettébb félszeg pesti fiatalember, aki éppen sorkatonai szolgálatát töltötte, megszólította az alföldi falu báljának legszebb lányát. Ennek mikéntjét ugyan csak a családi legendáriumból ismerhetem, az azonban bizonyosság, hogy néhány év múlva a pesti Duna-parton ők fogták a kezem, nehogy szó szerint is magával ragadjon a tűzijáték varázslata.

Aztán elmúlt néhány nyár, és valami egészen más varázsolt el... A kezem már egy jóképű, ámde cseppet sem félszeg fiatalember fogta - hittük, hogy a tűzijáték is a mi szerelmünket ünnepli, és a Duna-part az első csókhoz pazar díszlet csupán.

Újabb néhány nyár múltán már egy cserfes kislány apró keze simult a miénkbe. Süvítettek, pukkantak a rakéták, de mi csak őt néztük, arcán a varázslatot, és alig hittük, de életében először szóhoz sem jutott.

Ma este pedig az egykor cserfes kislány kezét már az ő Jóképűje fogja a Duna-parton...

Ez az "énidő-számításom", ez az én augusztus huszadikám!

süti beállítások módosítása