Hatalmas a tét. Szerintem az emberiség jövője múlik azon, hogy a címben szereplő kérdésre mit válaszolunk.

Talán huszonöt éves lehettem, amikor a rendszerváltás hajnalán Balatonszárszón megtartották az első református ifjúsági konferenciát. Kilépve a kommunista, spórolós életstílusból, többek között a fogyasztói világ eszközeivel ismerkedtünk. A kiscsoportoknak az volt a feladatuk, hogy a reklámról beszélgessenek. A mi dolgunk kifejezetten a fenntartó reklám bemutatása volt. Történetesen a Coca-Cola terméket választottuk példának. Mindenki előtt el kellett mondani egy reklámszöveget, hogy miként szeretnénk megtartani az üzleti piacot. Az emberek szokásaiba igyekeztünk behatolni kitalált reklámszövegünkkel. Akkor még álmunkban sem gondoltuk, hogy miféle mély szokásvilág lesz az, amit meghatároz a kóla.

De erről a meghatározásról most nem úgy szeretnék beszélni, ahogyan ezt bárki bárhol elolvashatja, hogy fújj kóla, vagy fújj homofóbok. Hiszek abban, hogy van élet a táborokon kívül is.

Pedig nehéz ez, amikor a Cola már 1931-ben Szent Miklós püspöklila ruhája helyett elterjesztette a piros színű Télapó jelképét. Haddon Sundblom grafikus „érdeme” az a kép, ami standardizálta a mikulás ikonográfiáját. Abban az évben piros kólás üvegek lógtak a zöld karácsonyfákon. A Cola ugyanakkor a családi értékekhez nyúlt vissza, és mosolygós gyereket láthattak az emberek, akik szüleik örömére isszák a fekete levet. Mérföldjáró csízmája egy óriási lépést tett a karácsony konzum ünneppé alakításában. (vö: Jeffrey K. Johnson könyve)

Most egy újabb színváltás történt: Mára szivárványos lett az ital. Titkos receptjének lényege azonban a régi: Koffein és cukor. 

1931-ben is tiltakoztak a katolikusok. Állítólag voltak még olyanok is, akik elégették a Mikulás kép-mását. De a történet lényegét ez nem változtatta meg. Sőt, mintha ugyanaz folytatódna. Mi pedig szépen újra táborokba rendeződünk. Mintha a pénz és a politika együttes erővel falkákba parancsolna bennünket.

Ezt különös módon éltem meg egyszer, amikor egy párbeszéd színházban jártam. A téma történetesen a homoszexualitás volt.  Két oldalra felállítottak egy-egy lelátót, amelyen kis eltolással öt lépcsősoron sorakoztak a székek, mintha valami elnyújtott amfiteátrum lett volna. Lent, középen a színészek előadtak egy rövid jelenetet. Az volt a feladatunk a nézőtéren, hogy üljünk át arra az oldalra, ahol az a szereplő áll, akivel egyet értünk. Azután mindenki elmondhatta, miért választotta azt a helyet. Dialógusra hívtak minket! Ez önmagában tetszett. Az azonban nagyon nehéz volt, hogy egészen abszurdak voltak a kérdések.

Ott volt például a homoszexuális identitását felvállaló apuka, aki elmegy korábbi feleségéhez közös gyerekükért, és az anya nem adja meg neki a láthatás jogát. A kérdés így hangzott: Láthatja-e ez az apa a gyermekét? Arra emlékszem, hogy döbbenten ültem, és egyszer sem álltam fel. Ott maradtam egyhelyben, és azt éreztem, hogy én egyik táborhoz sem tartozom. Az volt még a feltűnő, hogy főleg két markáns irányzat képviselői szólaltak meg: az egyik csapat a szélsőjobboldali eszméket osztotta, és egy másik tábor a szélső liberális eszméket. Az utóbbiak szerint az államnak nincs joga korlátozni az egyént. Előjött a védőoltások kérdése is. Több anyuka kifejtette, hogy szerinte ebben a kérdésben is ő egyedül szeretne dönteni.

A másik véglet pedig azt mondta, hogy meg kellene szabadítani az országot a szellemileg fertőzött emberektől. Azt biztosan elérte ez a színházi este, hogy soha nem fogom elfelejteni. A legerősebben az az érzés maradt meg bennem, hogy nem tartozom sehova sem. Meg hogy mennyire félelmetesek ezek a táborok!

Ma ezt a színházat játsszuk az egész országban. Az óriásplakátok magányában élünk, és politikai döntést kell hoznunk arról is, hogy mit iszunk. Ez az ital pedig olyan dolgokra kérdez rá, amit eddig ösztönösen éreztünk, éltünk, de most már ezen is gondolkodnunk kell! Ráadásul teljes joggal hivatkoznak sokan a gyerekekre, akik kamaszkorukban amúgy is előállnak elképesztő ötletekkel, őket ebben a bizonytalan korszakban nem tanácsos még újabb és újabb lehetséges útvesztőkkel megkínálni.

De ezekről a kérdésekről ma Magyarországon szinte lehetetlen tárgyilagosan beszélgetni. Méghozzá azért, mert ezek olyan témák, amelyek öv alatt találnak el bennünket.

Ha az életemet, a jövőmet és az utódaimat féltem, akkor állati szinten tudok csak reagálni. Jelenleg mind a politika, mind a pénz igyekszik minket egyre mélyebb ösztöneink szintjén megszólítani, és falkákba terelni. Nincs középút.

Ezekben a kérdésekben, melyek az életünk alapjait érintik nincs megegyezés, nincs alku, mert a kérdés: élet vagy halál. Amikor pedig ez a kérdés, azt úgy hívják, hogy háború. A háborúban két fél érdeke kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Elpattant a húr, és nem lehetséges a megegyezés. Elfogadhatóvá válik az, hogy bármilyen eszközzel megvédjem az érdekeimet. Ezért az igazi kérdés ma ez: elhisszük-e, hogy nincs háború? Elhisszük-e, hogy van élet a táborokon kívül?

Szerintem az emberiség jövője múlik azon, hogy erre a kérdésre mit válaszolunk. Mert jelenleg minden erő abba az irányba hat, hogy féljünk: Rettegünk a környezetvédelmi katasztrófától, de nem is találhatjuk meg a megoldást, hiszen félünk a gazdasági visszaeséstől is. Ijesztő, hogy robotok vezetnek majd az utakon, de nem merjük megállítani a technikai fejlődést, hiszen nem mehetünk szembe a józan ésszel. Nincs megoldás, amíg fortélyos félelem igazgat minket.

Talán annyit tehetünk, hogy nem engedjük mobilizálni magunkat a táborok számára.

Belegondolhatunk abba is, hogy az én rokonom, az én gyerekem is előállhat egy coming-out-tal. De az is megeshet, hogy én magam kerülök veszélybe egy olyan csoport által, amelyik annyira manipulál, hogy elvesztem a józan eszemet. És akkor előállok majd egy me-too történettel. Persze megtehetem azt is, hogy ezektől rettegve a mai, társadalmi párbeszédszínház jobb és bal nézősora között rohangálok, de azt is, hogy szépen megnyugszom, leülök középre, és csak figyelek nyitottan, bízva Istenben.

(Fotó: creads.fr, sceneweb.fr)