A kegyhelyen, ahol a jelenések voltak, nyaranta húsz-harmincezer ember tölt négy-öt napot.

– Először vagyok itt, és ami rögtön megragadott, az az öröm, amit a templomainkban eddig nem érzékeltem – fogalmaz egy hatvanas francia nő.

Negyvenöt év körüli göndör, barnahajú férfi állítja: teljesen megváltozott az élete tíz évvel ezelőtt, amikor először itt járt.

Az, hogy nyaranta húsz-harmincezren megfordulnak „Jézus Szíve városában”, valóságos csoda, ha a franciaországi katolikus egyház egészét tekintjük, vagy ha visszagondolunk arra az érdektelenségre, ami évtizedekig övezte ezt a helyet, ahova most három busszal és autókkal Magyarországról is érkeztek zarándokok, mintegy százkilencvenen.

Kihalt az Egyház, a kegyhelyek nem vonzzák az embereket, kiürültek a templomok, keresztet vethetünk rá – gondolták sokan a hetvenes években a franciaországi kisvárosban, Paray-le-Monialban. Még az itt történt híres jelenéssorozat 300. évfordulójára sem indultak meg a zarándokok, hogy újraéledjen a Jézus Szíve tisztelet, aminek gyökerei ide nyúlnak vissza. Alacoque Szent Margit vizitációs rendi apácának ebben a bourgogne-i városkában jelent meg több ízben is Jézus, megmutatva neki a szívét, ami oly szenvedélyes szeretettel szereti az embereket.

Hiába volt évszázadokon keresztül ez a kegyhely valóságos lelki központ, a második világháború után mintha mindenki megfeledkezett volna róla, 1975-ben a jubileumra pedig csak a karizmatikus megújulás közösségei jöttek el ünnepelni az Emmánuel Közösség alapítójának, Pierre Goursat-nak a kezdeményezésére – nem kis meglepetést okozva a hely papjainak.

Az ezt követő években az Emmánuel Közösség lelkigyakorlatos táborokat hirdetett meg nyaranként, s egyre többen és egyre több felől, mostanra a világ minden tájáról érkeznek ide, akik eddig soha nem tapasztalt módon akarnak találkozni Isten szeretetével és a hit örömével.

Az egyházmegye püspöke 1985-ben a kegyhely vezetését rá is bízta erre a közösségre, amelyik örömmel el tudta vállalni, mivel papok is tartoznak a hívek nemzetközi, pápai jogú társulásához.

Nagyot lendített a hely ismertségén, hogy 1986 októberében ide látogatott II. János Pál pápa.

Ahogy egyre nőtt az érdeklődés a nyári lelkigyakorlatok iránt, egyre több turnusban fogadják az érkezőket a közösség tagjaiból álló szervezőcsapatok. Idén már hat négy-ötnapos programból választhattak az érdeklődők. Mivel egy-egy turnusban három-négyezer fő vesz részt, igen nagy háttérmunkára van szükség rengeteg önkéntessel.

– Rendszeresen járunk ide – áll meg egy babakocsit toló édesanya három másik gyerekével – itt töltődünk föl az egész tanévre. A gyerekeknek korosztályonként tartanak foglalkozásokat, míg mi a férjemmel részt tudunk venni a nekünk szóló programokon.

Nyár elején önkéntes fiatalok számára „építőtábort”, nyár végén „bontótábort” hirdetnek, hiszen óriási rendezvénysátorokra van szükség, hogy többezer ember le tudjon ülni az előadások, szentmisék alatt, legyen hol étkezniük, és a helyi kollégiumi és magánszállások mellett hatszemélyes, emeletes ágyas sátrak is rendelkezésre álljanak.

– Számomra a legtöbbet a szentségimádás jelentette a mezőn, a szabad ég alatt. Korábban sosem tapasztaltam ilyesmit, most sem tudom megfogalmazni, milyen érzés az, amikor valóban tudatosul benned, hogy ott ülsz az Isten jelenlétében – állítja egy Fülöp-szigetekről érkezett résztvevő, aki az egyik fa árnyékában gyóntató pap mellől lépett hozzám.

A tolmácsfülkékben négy nyelvre fordítják mindazt, ami a nagysátorban elhangzik: angolra, németre, és a nagy létszámú magyar és szlovén csoport miatt erre a két nyelvre.

– Az élő Egyházzal találkoztunk – foglalja össze hazaindulás előtt az egyik résztvevő – most rajtunk múlik, hogy otthon élővé tegyük a közösségünket!