Sisak Áron újmisés lelkipásztor, a Chemin Neuf közösség tagja nyilatkozott a SZEMléleknek a különleges ünnep kapcsán.
A huszadik század nagy változást hozott a katolikus egyház közösségi életében. Addig csak férfi és női szerzetesi közösségek, rendek, kongregációk alakultak, amelyek "lelki családjához" kapcsolódhattak harmadrendiek, azaz olyan világiak, akik lehetnek családos emberek is, részesülnek a szerzetesi közösség lelki kincseiből és igyekeznek a mindennapokban megélni az adott közösség lelkiségét. Az új közösségeket (Nyolc Boldogság, Emmánuel Közösség, Chemin Neuf, stb.) házaspárok valamint egyedülálló férfiak és nők alkotják, ez utóbbiak között vannak, akik konszekrált (megszentelt) életet élnek vagy a papi hivatást választják, megmaradva a világiakkal alkotott közösségben. A Krisztushívők ilyen pápai jogú társulásai nagy figyelmet fordítanak arra, hogy továbbra is együtt szolgáljanak a pappá szentelt testvérükkel.
A Chemin Neuf közösségnek mintegy száz papja van, s most júniusban a közösség egyik magyar tagját, Sisak Áront szentelték pappá Franciaországban, ahonnan a közösség ered, és ahol a képzéseket tartják. Áron atya röviddel a szentelése után hazalátogatott Budapestre, hogy újmisés áldásban részesítse mindazokat, akik nem tudtak kiutazni a nagy eseményre.
– A közösségedről vagy a papi hivatásod kezdetéről kérdezzelek először? Vagy ez a kettő összefügg?
– Amikor kisdiákként ministráltam, megfordult a fejemben a papság gondolata. A gimnázium után elvégeztem a műszaki egyetemen az informatikát, viszont a diploma megszerzése után erősen fölmerült a kérdés, mi a célja az életemnek. Ebben az időben került az utamba a Chemi Neuf közösség budapesti imacsoportja.
– Mi fogott meg a Chemi Neuf közösségben?
– Az az egyszerűség, amivel a legkülönbözőbb emberek megosztják egymással a hétköznapjaikat. Ahol a hivatásomat kaptam, az egy hosszú hétvége volt októberben a közösség bodrogolaszi házában, amit úgy hívunk, „Ora et labora”: az egyik nap a kertben és a ház körül dolgoztunk, a másik nap kirándultunk, közben imádkoztunk, zsolozsmáztunk, talán mise is volt, együtt ettünk, együtt játszottunk. Nagyon megfogott, hogy az életem minden területét megoszthatom; ha fontos a hitem, akkor azt a hétköznapokban megélhetem akkor is, ha fát vágok, akkor is, ha kukoricagórét építek, akkor is, ha imádkozunk, eszünk vagy kirándulunk és kikapcsolódunk együtt.
– A Chemin Neuf a katolikus karizmatikus megújulás gyümölcseként jött létre. Mit jelentett számodra a karizmatikus megújulás?
– Nem ismertem korábban a karizmatikus megújulást, esetleg a dalaikat igen, de a lényegét, hogy hogyan hagyatkozzunk a hétköznapokban a Szentlélek vezetésére, azt nem. Azt láttam, hogy a közösség tagjai a hétköznapi döntéseiket is igyekeznek az Úr akarata szerint meghozni.
– Mi a Chemin Neuf közösség karizmája?
– Azért imádkozunk és azért dolgozunk, hogy minél jobban meg tudjon valósulni a keresztények látható egysége. Egyrészt gondolhatunk az ökumenizmusra, azaz a különböző keresztény felekezetek közötti egységre, de arra is, hogy a házasfelek között legyen egység, és az emberek életében is megvalósuljon a belső egység. Az országok és a nemzetek közötti egység ugyanúgy részt kap ebben .
– Mit szóltak a szüleid, hogy elmész Franciaországba szemináriumba, hiszen ott zajlik a közösségetek papképzése? Maradt itthon testvéred?
– Igen, a húgom akkoriban ment férjhez, az öcsém is nem sokkal később nősült, ez talán segített, de még így sem volt könnyű a szüleimnek. Nem a papi hivatás elfogadása volt nehéz, hanem a távolság. A közösségünk másik spirituális vonala a szent ignáci lelkiség és a megkülönböztetés. Ezért a döntéshozatal előtt csak egy évre köteleződünk el. Én is úgy mentem ki, hogy először csak egy évre, aztán majd meglátjuk. Persze a közösség sejtette, én meg aztán biztosan, hogy ebből lehet több is. Minden szerzetesrendben és papképzésben úgy van, hogy a felkészülés évei egyben a megkülönböztetés ideje is, hogy a hivatásában megerősödik-e valaki, vagy más az útja.
– Más az ottani közösségi papképzés, mint itthon a szemináriumban? Te miben látod a különbséget?
– Nálunk a szerzetes testvérek és nővérek képzése együtt folyik, sokszor a családosoknak is javasoljuk, hogy amennyire belefér az életükbe, valamennyit végezzenek el belőle. A képzésünkben különösen hangsúlyosak azok az elemek, amikor más keresztény felekezetből hívunk meg előadókat akár bibliai témában, amiben teljesen egyet tudunk érteni, akár olyan témában, mint a szentségek, vagy az egyháztan, ahol a teljes egyetértés még várat magára. Mégis nagyon fontos, hogy ismerjük azt is, hogy a másik egyháznak mi erről a tanítása. A közösségnek van filozófiai stúdiuma illetve teológiai intézete is, ezekben folyik az oktatás egyik fele, a másik fele pedig a jezsuitáknál Párizsban, illetve Lyonban a Katolikus Egyetemen. Ez azt jelenti, hogy négy különböző helyen végezzük el a szemináriumot, elég sokfajta látásmóddal, gondolkodásmóddal találkozunk. Ez szerintem mindenképp előny ahhoz képest, aki szemináriumot végez, bizonyára nagyon jó tanárokkal, de az öt vagy hat évet egy helyen tölti.
– Jobban benne marad a világban a közösség papja, mint az, aki öt évre szemináriumba vonul?
– Azt is mondhatjuk talán, mert nagyon fontos, hogy amikor tanulunk, akkor mellette ha kicsi is, de legyen valamilyen missziónk, apostoli tevékenységünk, ami nem vág el minket a világtó. Másrészről az fontos, hogy a képzési házakban is sokszor a családokkal együtt élünk. Együtt imádkozunk reggel-délben-este, és még ha a félrevonulás a tanulásra nagyobb hangsúllyal van is jelen, nem tűnünk el a világból, sőt a nyarainkat általában különféle közösségi missziókban töltjük családokkal, más szerzetesekkel együtt.
– Mit jelent az, hogy téged a Chemin Neuf közösség papjaként szenteltek föl? Akkor semelyik egyházmegyéhez nem tartozol? Csak a közösség dönt arról, hogy hol van szükség a szolgálatodra?
– Igen, a közösségünk Krisztushívők társulása, aminek tagja minden szerzetes testvér, nővér, papok, családosok, ugyanakkor van egy papi és szerzetesi intézmény is ennek a keretein belül, ami lehetővé teszi, hogy a közösség összes papja és szerzetese a közvetlenül közösség elöljárójától függjön. Nyilván a közösség misszióit a helyi püspökkel egyetértésben, vagy inkább az ő hívására tesszük meg.
– Akkor ki szentelt téged pappá?
– Engem az egyik közösségi házunkban Tigery-ben szentelt Michel Pansard, Evry-Corbeil-Essonne püspöke, őt kérte föl a közösségünk.
– Voltak Magyarországról a szenteléseden mások is a családtagokon kívül?
– Igen a közösségből egyrészt a hazánkban élő két szerzetes nővér, a családokból pedig a házaspároknak legalább az egyik fele, aminek nagyon örültem, valamint a többi, nem Magyarországon élő magyar testvér is ott volt..
– Akkor téged szenteltek egyedül?
– Igen, ebben az évben kivételesen egyedül voltam, mert a másik két testvér afrikai származású, és őket saját hazájukban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, illetve Burkina Fasóban fogják pappá szentelni.
– Nagyjából tíz éve élsz külföldön: volt kezdetben honvágyad? Magyarországon vagy igazán itthon?
– Ez jó nehéz kérdés, mert amikor hazajövök, akkor mindig itthon érzem magam, de most Lyonban lakom, Franciaországban, és ott is otthon érzem magam. Igazából néha hiányzik, máskor furcsa, amit megélek, hiszen mégsem a saját hazámban élek, mégis egyre inkább azt érzem, hogy a közösség az igazi otthonom, ahova tényleg hivatást kaptam. És ha a közösségi testvérekkel vagyok, ha közösségi házban vagyok, akkor bárhol lehetek a világban, otthon vagyok és otthon leszek.
– Azok a közösségek, amelyeknek a Chemin Neufhöz hasonlóan vannak papjai, nem szokta őket magukra hagyni. A szolgálati helyén testvérek veszik körül őket, akikkel együtt szolgálhat.
– Ez így van nálunk is, lehetőség szerint mindig – missziótól függően – papok és nővérek illetve családosok egy házban vagy egy környéken laknak azért, hogy a különböző feladatokat együtt tudják megvalósítani. Én jövőre Antwerpenben leszek, egy olyan házban, ami egyetemi kollégiumként működik, emellett pedig a közösség különböző lelkigyakorlatain fogok segíteni Belgiumban illetve Hollandiában.
(Fotó: chemin-neuf.hu)
