Kinek ne lenne emléke arról, hogy ott áll gyermekként több szülője, vagy felnőttek csoportja előtt és elméjét megfeszítve tűri, ahogy jelentős mennyiségű mondatot tuszkolnak belé...

Végtelennek tűnő szóáradat, aminek mintha semmi más célja nem lenne, csak megnyomorítani az ember lelkét. Legyen bármily magasztos magyarázata, mégiscsak a hatalommal való visszaélésnek egy kegyetlen formája. Amikor is a beszélő tudja, hogy a hallgatónak végig kell hallgatnia. Mert nem tehet mást. Mert gyengébb, tehetetlenebb, tudatlanabb, kiszolgáltatottabb. Rendelkezik az idejével.

Vannak emberek, akiket valamilyen okból kifolyólag nem hallgattak meg gyermekkorukban elégszer. Nem volt rájuk idő, mert akinek meg kellett volna hallgatnia, arra se jutott addigi életében. A világban észlelt dolgaikat a saját nyelvükön próbálták volna odaadni az őket nevelőknek, keresve a nekik megfelelő csatlakozási formát egy felnőttel, de nem kaphatták meg szükségleteik szerint. Mindez azért lenne/lett volna szükséges, hogy visszaigazolva érezzék magukat: jó, hogy vagyok. Figyelemre méltó, azaz szeretetre méltó vagyok. Figyelnek rám.

Ha figyelnek rám, akkor létezésem alá van támasztva, akkor érzem, hogy létjogosultságom van.
Az a bizonyos szempár, ami engem néz, az arc, ami felém fordul. Ezért is szomjazzuk ezt egész életünkön át, ezért is van ekkora sikere a közösségi médiának.

Amire a figyelmet fordítjuk, arrafelé árad az életünk energiája – ezért is fizetnek érte annyit korunk figyelem-alapú gazdaságában.

Mikor gyermekünket arrébb tesszük, mert nehezen érthetően fogalmaz, „hülyeségeket” beszél, nincs rá időnk, akkor idővel egyre nagyobb mennyiségű meg nem hallgatás fog benne felgyülemleni, ami feszültté teszi. Ahogy növekszik, meg fogja találni annak a módját, hogy meghallgassák, jó esetben. Mert az is előfordulhat, hogy elfojtja és nem tartja magát méltónak arra, hogy meghallgassák. Aki erre a következtetésre jut, hallgatag emberré válhat minden helyzetben, mert attól fél, ha megszólal, hülyének nézik. Vagy mert „úgysem tud mit mondani”. Természetes, hogy ha senki nem volt rá addigi életében érdemben kíváncsi, azt a téves következtetést vonja le önmagáról, hogy az ő szava nem számít.

Bárhogyan is oldja meg ezt a sérülést, továbbiakat okozhat vele s nemcsak magának. Közös probléma a meg nem hallgatás. A mai világban teljesen természetes a másik figyelmen kívül hagyása, hiszen nincs fontosabb magunknál, a másik legtöbbször szóra sem érdemes, kivéve, ha használni akarjuk valamire. Ha érdekünk úgy kívánja, akkor használható, manipulálható, ezt legálisan, szemérmetlenül tanítják és az értékesítés, mint iparág erre épül.

A meg nem hallgatásban szenvedők felnőve komoly bosszút állhatnak a környezetükön és hatalmi pozíciót szerezve tudatosan vagy tudattalanul visszaélhetnek vele. Ők lesznek azok,akik mindig több perccel túllépik az időhatárt, akik meg sem hallják a kérdéseket, akik arra válaszolnak, amire ők akarnak. Akiket fárasztó hallgatni, akik mellől legszívesebben elfutnánk, ha csak meglátjuk őket. Már gyermekkorban fárasztó gyerekek, akik idegesítenek, bosszantanak és nemcukik. Mert egyre vadabb fantáziával beszélnek nyilvánvaló sületlenségeket. Hátha összejön nekik egy figyelő szempár, amivel etethetik a bennük lévő éhes kisgyermeket.

Aki foglalkozik ezzel és rájön, mennyit nyerhet vele, lebilincselően szuggesztív előadóvá, értékesítővé válhat, ami nem feltétlenül rossz. Attól függ, miről akar meggyőzni. Ha jó gyakorlatokról, akkor nyert ügyünk van s ebből mindenki profitál. Ha azonban az ő vágyainak kielégítéséről, akkor vesztes helyzet alakul ki.

Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre! (Mt 5;41)

A figyelemre éhes embert szokás energiavámpírnak is nevezni, ami nem szerencsés egy emberi társadalomban. Vámpírozni ugyanolyan negatív címkézés, mintha lezsidóznánk, vagy melegeznénk. A szomjas ember egészen egyszerűen inni akar és aki figyelemre és szeretetre szomjazik, az vagy csetlő-botló, szerencsétlen, vagy agresszív-asszertív módon, de meg akarja majd szerezni az adagját. Az életéről van szó, az őt meghatározó, tápláló erőről! Nem fogja feladni egykönnyen, hiszen élni akar és tudja mi múlik a figyelmen.

Kellő kitartással komoly beosztásokban oszthatja ki saját feszültségét és nyerhet vele rengeteg energiát. Tanár lesz, műsorvezető, politikus, cégvezető – addig helyezkedik, amíg eleget ihat. Nagy esély van arra, hogy időközben rájön, hogy az adok-kapok egyensúlya jóval többet fizet, mint az elveszek, amit tudok – így egy termékeny, gyümölcsöző életet biztosíthat sokak számára.

Akinek pedig nem így jön össze, ő fog zavarodott tekintettel a buszmegállóban toporogni és kétségbeesetten keres egy kallódó szempárt, akire rácsatlakozhat.

A lelkifröccs, a szentbeszéd és agybeöntés helyett, amik reflexszerűen törnek elő az emberből, ha balsorsba szűkülő embertársával találkozik, érdemes nagy levegőt venni és elhallgatni, mielőtt megszólalnánk.

A többség egész egyszerűen csak sosem voltak szeretettel és figyelemmel végighallgatva. Vajon hány közösségi médián töltött percet tudnánk ajándékozni nekik, amivel bizonyosan jobban lennének?

A képlet egyszerű: Mivel nem hallják meg a kérdéseinket és válaszolnak a saját maguk által felvetett dilemmákra(ha figyelmesen és sokáig hallgatjuk, előbb-utóbb megoldást is mond), immunisak a tanácsokra, így csak csendben és figyelemmel kell őket hallgatni. Pontosan annyi percig, amennyit neki adnánk és udvariasan közölni, hogy mennünk kell/leszállunk a következőnél. Hálásak lesznek.

Adni mindig lehet és sosincs olyan, hogy nincs miből, hiszen mi mindig a kezünk ügyében vagyunk.

(Kép: pixabay.com/Alexas_Fotos)