Csobánc várkapitánya: Akinek dolga lenne, nem érzi magáénak
Madocsai Bea 2019. május 27.

Csobánc várkapitánya: Akinek dolga lenne, nem érzi magáénak

Épp a gyereknapi rendezvény készületei zajlottak, amikor Németh Gyulával leültünk beszélgetni hagyományőrzésről, lovas és talpas bandériumról... Meg arról is, miért kell tétlenül néznie, amikor ledől a vár félezer éves pillére.

varkapitany_2.jpg

A Veszprém Megyei Várkapitányság nyolc középkori várat foglal magába. Csesznek, Csobánc, Nagyvázsony, Sümeg, Somló, Szigliget és Várpalota várkapitányai több mint tizenöt éve olyan baráti társaságot alkotnak, amelynek tagjai segítik egymást céljaik megvalósításában, majd fölvették maguk közé Döbrönte kapitányát is. Együttműködési szándékukat később hivatalos formába is öntötték és egyesületet alapítottak. Most ennek keretében szervezik programjaikat, hogy minél többen megismerjék és élvezzék a magyar történelem máig megmaradt emlékeit, és munkájuk eredményeképpen a várak újjáépüljenek, és történelmünk emlékhelyeivé váljanak.

– Miként lett Önből Csobánc várkapitánya?
– Akkor még a várak a Kincstári Vagyonigazgatóság alá tartoztak. Ott neveztek ki bennünket annak a várnak a kapitányává, amelyiket épp üzemeltettük, vagy ahol – mint nálunk is – civil szervezetként dolgoztunk a váron. Ez inkább névleges titulus, nem kapunk ezért pénzt. Bár van köztünk olyan, aki a várat működtető Kft. igazgatója és egyben kapitány is.

– Amikor tizenöt éve végigjártam a Veszprém megyei várakat és beszélgettem a várkapitányokkal, úgy láttam, hogy a lelkesedés, a szenvedélyes tettvágy vezérli őket.
– Igen, 2003-ban itt Gyulakeszin is lelkesedésből indult ez az egész azért, mert itt van fölöttünk a vár, láttuk, milyen állapotban van, omlik-romlik folyamatosan, ezt akartuk megállítani. Baráti kör verődött össze a környéken, velük sikerült is a csobánci vár jó pár szakaszát „romkonzerválni”: 2007-2011 között körülbelül 450 köbméter falazatot húztunk fel a várban, ami nyilván kevés, de néhány évtizedre a romlási folyamatot úgy gondolom, megállítottuk. Viszont vannak a várnak olyan részei ahol ezt folytatni kellene. Rossz hír, hogy tavaly év végén egy pillérünk, aminek a veszélyes állapotát már jóval korábban jeleztünk a tulajdonosnak, leomlott. Ötszáz éves pillér, amit meg lehetett volna menteni, most a földdel lett egyenlő.

– A tulajdonos az állam…
– Igen, az MNV Zrt-hez tartozunk, és sajnos a Csobánc nem sok figyelmet kap tőlük. Csináltattunk 2006-ban egy romkonzerválási tervet az egész várra vonatkozóan. Ez alapján  a műemlékes terv alapján lehetett falakat konzerválni, tehát hozzányúlhattunk, és ha volt pénzünk, tudtunk dolgozni a várban. Most ezt az engedélyt 2012-ben nem hosszabbították meg, mondván, hogy ők majd készítenek átfogóbb, jobb tervet, régészeti feltárással. Már az is megvolt, hogy Feld István, a Műegyetem Régészeti tanszékének vezetője vezeti majd a feltárást, de nem csak ebből nem valósult meg semmi, hanem a tervek elkészítéséből sem.

var_csobanc.jpg

– Nem kellemetlen Önnek erről beszélni?
– Hát, ezek a tények. Reméljük, hogy olyanok is olvassák ezt a cikket, akik ösztönözni tudják az illetékes hatóságot, hogy foglalkozzanak azzal, ami hozzájuk tartozik, csak nem érzik a magukénak.

– A Csobáncon kívül melyik vár van még ilyen mostoha helyzetben?
– Döbröntének az a szerencsés (?) vagy szerencsétlen (?) helyzete, hogy a vár az önkormányzat tulajdona. Egy kétszáz lelkes falu anyagi keretei korlátozottak.

– A várkapitányok jó barátok, támogatják egymást?
– Én úgy érzem, hogy barátok vagyunk. Nem csak a várak miatt járunk össze: most a gyereknapra is eljönnek közülük. Tartjuk a kapcsolatot egymással. Vannak várak, melyeknek a kapitányai az utóbbi időben sűrűn cserélődtek, de a „régi motorosok”, akikkel 15-16 éve együtt dolgozunk, azok baráti viszonyban vannak. Két éve volt az esküvőm Gyulakeszin, és a várkapitányok nagy része itt volt. Ez is a barátság jele.

– Tehát nem riválisok?
– Nem, nem vagyunk riválisok! Nem mi döntünk a támogatások elosztásáról, innentől inkább segítjük egymás munkáját, még véletlenül sem merül föl senkiben, hogy konkurenciái lennénk egymásnak. Nem vagyunk! Évente többször tart a csobánci csapat fegyverbemutatót például a szigligeti várban, tehát baráti kapcsolat van köztünk. Az azonban, hogy elkezdődött a második Nemzeti Várprogram, nem tett jót a csapatunknak. Mindenki egyénileg próbál tenni valamit. Úgy volt, hogy mind a nyolc várunk bekerül ebbe a Várprogramba, aztán negyven várról lecsökkentették a résztvevőket tizenkilencre, s abban már csak négy várunk maradt bent, négy pedig kiesett, köztük sajnos a Csobánc is.

– Azt mondta, cserélődtek a várkapitányok. Ezek szerint Önt, a csobánci várkapitányt le lehetne váltani? Ki dönthet erről?
– Engem is le lehetne váltani, mivel az állam a tulajdonos, sok mindenről dönthet. De a Csobáncért nem kapkod senki, mert itt mostoha körülmények vannak, nincs miért harcolni. Azt vettük észre néhány helyen, hogy ha polgármesterváltás vagy más személyi változás történt, akkor azzal együtt járhatott a várkapitány-csere is, ami nem biztos, hogy túl szerencsés dolog, de hát… ez van.

– Most gyereknapot szervez itt a saját lovardájában. Ez üzleti alapon zajlik vagy jótékonysági felajánlás?
– Hat éve tartunk már ingyenes „középkori” gyereknapot. Középkori, mert a török korral ismerkedhetnek meg a gyerekek, megmutatjuk nekik a XVI. század fegyvereit, ők is részt vehetnek egy csatában, kézbe vehetik a fegyvereket, felpróbálhatják a sisakokat, fényképezkedni lehet… Ingyen lovagoltatunk, lesz gyerekkoncert is, tehát semmilyen programért nem kérünk pénzt. Célunk az, hogy felhívjuk a figyelmet erre a korra meg a várra is. Ezt a lovardát már huszonnégy éve működtetjük, tehát annak mindenképp örülünk, ha megszeretik a gyerekek a lovakat és később is visszajárnak vagy lovagolni, vagy eljönnek a lovas táborunkba.

– Ez a gyereknapi rendezvény a környék gyerekeit vonzza inkább, vagy jönnek távolabbról is?
– Nyilván ez még nem a balatoni szezon, de azért jönnek Budapestről, Szombathelyről, az országból innen-onnan, persze a többség mégis a közelből érkezik. Reméljük, az időjárás velünk lesz.

– Honnan ered a hagyományőrzés iránti szenvedélye?
– Elég messzire nyúlik vissza, ugyanis bár Tapolcán születtem, Sümegen laktunk. A várba gyerekként miden nap fölmentem, valahol bemásztunk, akkor még olyan állapotban volt, hogy sok helyen be lehetett slisszanni jegy nélkül, a vár alatt pedig ott volt a váristálló. A ló és a vár: mindkettő iránti vonzódás Sümegről jön a gyerekkoromból. Mind a kettőt szerettem volna, s mindkét kívánságom teljesült – bár nem egészen így gondoltam. Most van húsz lovunk és rengeteg a munka: szombaton és vasárnap is megállás nélkül dolgozunk, télen-nyáron az év 365 napjában, És a vár is sikerült, csak azt nem gondoltam, hogy ezzel ennyi munka, ennyi kínlódás lesz. Nem ezt akartam, de nyilván olyat csinálok, amit szeretek, tehát nem rossz kedvvel jövök ki a házból dolgozni.

– A középiskola után a történelem vagy az állattartás, a gazdálkodás irányába indult?
– Egyik sem: kohászati főiskolát végeztem, amit nagyon szerettem, és amíg a nehézipar tönkre nem ment, dolgoztam is a szakmámban. A történelem iránti érdeklődés gyerekkorom óta megmaradt, és a Csobáncért létrehozott alapítvánnyal együtt indult a Gyulaffy László hagyományőrző bandérium is, ami a vár fénykorát, a török időket idézi. Ezzel a mai napig, most már tizenhat éve járjuk az országot. Tavaly is huszonöt rendezvényen vettünk részt, ebből tizennégy egész hétvégés volt. Olyankor pénteken megyünk és vasárnap éjjel érünk haza. Eddig főleg magyarországi helyeken voltunk, Eger, Kőszeg, Körmend, Budapest, Szombathely, Szigetvár… Megyünk, ahova tudunk, de most a határon túlra is kacsingatunk azzal a céllal, hogy segítsünk kinti hagyományőrző társainknak. Két éve Temesvárra járunk magyar napokra, hogy próbáljuk segíteni a munkájukat és el tudjanak indulni ezen a vonalon.

– Hogyan toborozta a bandériumát?
– Mi lovas csapatként indultunk, amihez ugye a lovarda adta a lehetőséget. Viszont az elmúlt tizenhat év alatt annyit változott a helyzet, hogy míg azelőtt a lovasok között bőven voltak fiúk, mostanra a fiúk eltűntek a lovaglásból, 95 %-ban lányok járnak a lovardánkba. A bandérium  lovas része természetesen csak fiúkból, férfiakból áll, hiszen nők abban az időben nem  vettek részt a csatákban. Tíz év múlva, ha folytatni akarjuk a bemutatóinkat, lasszóval kell majd fogni a fiúkat. Máshol is úgy látom, főleg a csak lovas hagyományőrzőknél, hogy nagyon nagy bajok vannak, nincs utánpótlás. Már felöltöztetnek lányokat is huszár egyenruhába, ami abban az időben nem volt, ezért a huszárok szerintem forognának a sírjukban, ha látnák, hogy hosszú, kibontott hajú lányok huszárcsákóban lovagolnak: de hát nincs más. Én nem is látom egyelőre, hogy mi lehet a megoldás, mi mindenesetre úgy döntöttünk, hogy ha nem tudunk fiúkkal lovagolni, akkor inkább nem fogunk lovas bemutatókat tartani, de olyat nem csinálunk, ami nem volt.

– Van ezek szerint a bandériumnak gyalogos része is…
– Igen, van egy talpas csapatunk: a gyalogos vitézeket könnyű kiállítani, mivel a lovasok nyilván gyalog is tudnak csatázni. Fordítva persze nem működik. Ráadásul a lószállítás olyan sokba kerül, hogy a legtöbb helyen nem tudják ezt megfizetni, úgyhogy most már mint talpas vitézek megyünk és gyalogos csatákban veszünk részt. Ilyen eseményeken többszáz hagyományőrző tevékenykedik. Fegyverbemutatókat, történelemórákat tartunk, bemutatjuk a tábori életet. Magát a kort meg tudjuk jeleníteni, de egyre kevesebb lovas programra van igény, mert egyszerűen nem tudják kifizetni.

– Amikor felidéznek egy csatát, ki vállalja a megvert törökök szerepét?
– Nekünk főleg a magyar végvári vitézek fegyverzete és öltözete van meg, de mivel abban a korban nagyon hasonlóak voltak a fegyverek, nem volt egyenruha, ezért a ruházat a fejfedőn kívül nagyon összekeverhető volt. Ráadásul a megölt ellenségről levették a ruhájukat, így abban az időben messziről néha nem is tudták megkülönböztetni, hogy baráti vagy ellenséges csapatok közelednek. Szóval emiatt nagy dolog nem is kell ahhoz, hogy ha szükséges, a csapatunkból pár főt töröknek át tudjunk öltöztetni. Vannak korhű török vértjeink és fegyvereink is, de léteznek olyan egyesületek, melyek kifejezetten a török hagyományok őrzésével foglalkoznak, ők török csapatokat jelenítenek meg.

nemeth_gyula_kapitany_profilkep.jpg

– Tehát van kit verni?
– Hát nem mindig a magyarok győznek, mert a történelmünkben sajnos nem mindig mi jöttünk ki győztesen! Azért úgy gondolom, a nyugat nagyon sokat köszönhet nekünk, hogy nálunk volt a hadi színtér, és nem mentek innen tovább az oszmán seregek. A csatajelenetek felidézésekor hol mi győzünk, hol nem, ahogy abban a korban történt. Ha ott, akkor a törökök győztek, mi is lógó orral távozunk a vereség után. De volt már olyan, hogy a nagy buzgóságban átírtuk a történelmet.

– Előfordult, hogy Ön öltözött töröknek?
– Igen, de megmondom őszintén, nem szerettem. Nagyon nem. Körmendi barátainkhoz szoktunk menni augusztus 19-re, ott a Rába partján szokott lenni egy csatajelenet, s egyszer nagyon megkértek, hogy legyek a törökök vezére, s a mi lovascsapatunk játssza a törököket. Ezt én nagyon zokon vettem, mondtam is, hogy abban nem lesz köszönet. Nem is hagytuk magunkat kiverni, ahogy a történelem szerint lett volna. Folyt a lovascsata, és ahelyett, hogy elmenekültünk volna, ütöttük-vágtuk őket, úgyhogy mondták, hogy Gyula, menjetek már, de mi nem voltunk hajlandók hagyni, hogy elüldözzenek. Soha többet nem kellett töröknek lennünk!

– A játék mennyire kemény? Valóban egymásnak feszülnek, vagy csak imitálják?
– Természetesen vigyázunk egymásra, s mivel korábban volt néhány kisebb baleset, ezért védőeszközöket használunk. Csináltattunk lánckesztyűt, ami a lecsúszó vágásokat nagyon jól védi. A fegyverek, amiket használunk, persze tompa fegyverek, mert az éles fegyver nagyon veszélyes volna, a kórház cérna-készletét biztos felélnénk. Kezdetben a fiúk a kesztyűket kényelmetlennek, furcsának tartották, de amikor véletlenül megvágtuk egymás ujjait, akkor elkezdték használni.

– Az akkori harcosok is védekeztek…
– Aki megtehette, az biztosan. Mindig szoktam mondani, hogy mindenkinek az anyagi tehetségén múlott, hogy milyen védőfelszerelése volt: az egyszerű katonáknak nem volt, ők könnyebben megsérültek. A tehetősebbek különböző vérteket, sisakokat, kézvédőt, karvasat, lánckesztyűt viseltek. De minden ellen az sem véd.

– Milyen programokat terveznek a nyárra?
– 2015-ben volt az utolsó Gyulaffy-napok. Ezt azóta sajnos nem tudjuk megrendezni, mert azt a szintű programot, amit elértünk, és aminek az országban – úgy gondolom – neve volt, forrás hiányában nem tudjuk megtartani. Az minőségi rendezvény volt. Volt hogy háromszázhúsz hagyományőrző volt itt, rengeteg bemutatót tartottak, lovas és talpas bemutatókat, vártámadás volt minden nap, esténként koncertek, és ennek olyan költségvetése volt, amit egyszerűen nem tudunk előre megfinanszírozni. Pályázatok nélkül nem lehet rentábilissá tenni, ami azt jelenti, hogy legalább nullára kihozzuk. A munkánkat nem is számolom bele, nem érdekes, csak az ne legyen, hogy utána azért dolgozunk a lovardában, hogy a hiányt pótoljuk, mert arról gondoskodtam, hogy mindenki ki legyen fizetve. Az utóbbi időben nem nyertünk a pályázatokon, pedig hosszú éveken keresztül igen. Most is jó pályázatokat adtunk be, hiszen megtanultunk pályázatot írni. Idén pályáztunk az NKA-nál (Nemzeti Kulturális Alap), de nem sikerült nyerni. Azt pedig, hogy öt-hat kemény hónapot dolgozzunk a jó rendezvényért, végül mínusszal zárjunk és fizessünk azért, mert megtartottuk az eseményt, már nem tudjuk vállalni. Amíg nem találunk komoly támogatót, vagy nem nyerünk a pályázaton, addig nem tudunk Gyulaffy-napokat szervezni. Vannak kisebb programjaink, de most inkább mi járunk a rendezvényekre. Persze tartjuk ezt a gyereknapot. Aztán mini Gyulaffy-nap is lesz, volt tavaly is, bár nem esti koncertekkel, mert az pályázati pénzek nélkül megfizethetetlen. A hagyományőrző táborunk már betelt, nyolc lovastáborunk is lesz, azok is minden reklám nélkül egy hónappal korábban betelnek, egyik gyerek a másikat hozza, ez nekem jó visszajelzés. Az őszi szünet hetében is tartunk tábort, azt meg sem hirdetjük, mégis megtelik.

– Visszatérve a beszélgetésünk elejére, a várkapitányok egyesületére, hol lehet önöket elérni?
– Most, hogy a kormány fölköltözik a várba, ott lesz egy várkapitányság. A honlapunk címét, a várkapitányság.hu-t elkérték tőlünk, ezért azon már nem lehet elérni minket. A régi, alapítványi honlapunk megmaradt, ennek címe csobancvar.hu.

Beszélgetőtárs: Madocsai Bea

(Fotók: csobancvar.hu)

süti beállítások módosítása