Komolyabban kellene venni itthon is a vallások szerepét a nyilvánosságban.
Nem csak azért, mert a világszerte fokozódó gyűlöletbeszéd és a gerjesztett félelmek gyújtópontját jelentik. Hanem, mert akár megoldást is kínálhatnának.
Mostanában sok előremutató kezdeményezést láthatunk azzal kapcsolatban, hogy komolyabban kellene venni a vallások szerepét a nyilvánosságban (legutóbb például a Független Médiaközpont szervezett a témában szakmai workshopot). Gyorsan hozzá is tehetjük, hogy már jóval korábban komolyabban kellett volna venni a vallásos tapasztalatot és a vallási műveltséget – utóbbi terjesztése nem egyenlő a térítéssel, hanem a vallások tanításával kapcsolatos ismeretszerzés a célja. A szekuláris média viszont a vallások és a hit magánszférába száműzésével olyan – vallási alapokra, értékekre hivatkozó – politikai vallásosságnak adott át területeket, amelyek komolyan megágyaztak a fundamentalizmus erősödésének. Hiszen, ha egy témával kapcsolatban nincsen a célcsoportnak biztos tudása, akkor bármit el lehet velük hitetni róla. És annak ellenkezőjét is mindazokkal, akik a barikád másik oldalán állnak.
Amikor a miniszterelnök a Soli Deo Gloria (egyedül Istené a dicsőség) felkiáltással értékelte 2018-as választási győzelmét, és az érte elmondott imák következményeként, tulajdonképpen – szintén – a vallási fundamentalizmusnak tett gesztust. Hiszen a fundamentalizmus nem csak a betű szerinti igemagyarázatról vagy a komolyan vett szent iratokról szól (ilyen értelemben minden hívő ember fundamentalista), hanem van egy társadalmi (még komolyabban: társadalomtudományos) meghatározottsága is, miszerint
a vallási fundamentalizmus nem áll meg a vallási közösség határán, hanem azzal az igénnyel lép fel, hogy a társadalom minden intézményrendszerét felügyelete alá vonja, a családi élettől kezdve a politikán át az élet minden területén.
Ebből a szempontból egészségesebb viszonyokat teremt a vallások számára is a szekuláris állam modellje, mert egyrészt gátat szab a vallásosság politikai célú kihasználásának, másrészt nem kelti azt az illúziót egy egyébként fogyatkozó számú vallási közösség tagjaiban, hogy többségi vélemény birtokosai (holott keresztényként a legtöbben megtapasztalhattuk már, milyen, amikor fura földönkívülinek néznek kortársaink vagy munkatársaink, ha felvállaljuk, hogy hívők vagyunk).
Látszólag érthető reakció, hogy hagyjuk a vallásokat békén, ott és úgy, ahol és ahogy vannak. Pedig éppen az erősödő fundamentalizmus idején lehet és kell vallásokról, vallási tanokról, vallásos emberek tapasztalatairól egyre többet beszélni, vagy azokról a gesztusokról, amelyeket vallásos emberek és vallási vezetők tesznek más vallások képviselői felé. Az, hogy idehaza nem volt terepe a vallásos tapasztalatnak a médiában, oda vezetett, hogy
nagyon könnyű kihasználni a jelentésüket vesztett keresztény kifejezéseket, és valamilyen közös halmaz illúzióját keltő hívószavakként használni politikai tábor erősítése céljából.
Mindez, persze, nem jelenti azt sem, hogy ne lenne a világban keresztényüldözés, és hogy azt ne kellene komolyan venni. De azt sem jelenti, hogy vakoknak vagy érzéketlennek kellene lennünk mások szenvedése iránt. A Sri Lankán történtek teljesen érthető módon rendítették meg a hazai híveket is, az azonban talán kevesebbekhez jutott el, hogy ott élő muszlimok, muszlim vezetők is kifejezték együttérzésüket és szolidaritásukat a keresztények felé, és amíg az iszlám állam nem vállalta fel a terrorcselekményt, sokan közülük azt hitték, hogy buddhisták voltak az elkövetők, hiszen a Sri Lankán élő muszlimok a többségi buddhistáktól érkező erőszakos cselekmények célpontjai. Ez a támadás is egy szövevényes vallási konfliktus kellős közepébe talált, amiről szinte semmit sem tudunk (én például erőszakos buddhistákról soha életemben nem hallottam még ezelőtt).
Mindenesetre, kevésbé értesülünk a szolidaritás kifejezésének példáiról, ha csak a vallási szélsőség megnyilvánulásait tartja egy-egy szerkesztőség érdekesnek. Pedig a szimbolikus gesztusoknak nagy ereje van – a legtöbb hazai lap beszámolt például arról, amikor 2015 februárjában megtámadtak egy zsinagógát Dániában, de arról is, hogy erre válaszként a szomszédos Norvégiában több mint ezer muszlim hívő alkotott élőláncot egy oslói zsinagóga körül, hogy kifejezzék részvétüket, és szimbolikusan védelmet nyújtsanak a helyi zsidó közösség számára. A rá következő hétvégén, több száz norvég egy oslói mecsetet állt körül, hogy kifejezzék tiszteletüket a helyi muszlim közösséggel.
A vallásoknak tehát megvan az a lehetőségük, ami racionalitás és objektivitás alapelvei mentén működő klasszikus média-felületeknek vagy a tudománynak nincs: hogy ne a tényeket, hanem a szeretetet helyezzék a gyűlölettel szembe és szimbolikus eszközökkel engedjék kifejezésre juttatni azt. Az egyházaknak még megvan az a lehetőségük, infrastruktúrájuk és tekintélyük is a társadalomban, hogy egy asztalhoz ültessék a legkülönbözőbb nézeteket valló, vitás feleket, a legkülönbözőbb korosztályokat, a legkülönbözőbb társadalmi hátterűeket. Velük még szóba állnak a politikusok (habár már korántsem mindegyikükkel), miközben a betegeket, szegényeket, hajléktalanokat ellátó egyházi szervezetek ott vannak a civilekkel egy terepen.
Lehetnének valóban a föld sója és a világ világossága, ha nem a félelem építene falat köréjük, hanem a szeretet egyengetné az útjukat.
Ez a lehetőség azonban már nincs sokáig nyitva, mert a szélsőség csak szélsőséget teremt a túloldalon is, és néhány év múlva arra eszmélhetünk, hogy már senki nem áll szóba velünk, azokkal sem, akik még próbálkoznának.
(Borítókép: ezer muszlim hívő élőlánca egy oslói zsinagóga körül, 2015 februájában. Forrás: The Wall Street Journal)
