Van úgy, hogy találkozunk emberekkel, hosszabb-rövidebb ideig vannak közös dolgaink, munkáink, aztán ki-ki megy tovább. És a legtöbbször nem is sejtjük, hogy akivel találkoztunk, milyen sorsot hordoz magában.

28 éves voltam, amikor autóbalesetben meghalt a férjem. Ketten maradtunk a 11 hónapos kisbabámmal. Három hónappal később kiderült, hogy rákos a legjobb barátnőm. Egyidősek a gyerekeink. Három évig küzdött, küzdöttünk, míg végül ő is meghalt. Mindannyian egy baráti társasághoz tartoztunk, de annyira sokkoló volt ez a tragédiahalmaz, hogy végül a baráti társaság is szétszóródott. Így azután mindenki elveszített mindenkit.

Egyedül voltam, de a családom sokat segített. A gyermeknevelés mellett igyekeztem a munkába temetkezni, egyben megfeledkezni a gyászomról is. Terápiával, pszichológussal csak egyszer próbálkoztam, de akkor kevés sikerrel. Valahogy nem azt a segítséget kaptam, amire szükségem lett volna. A gyászolók környezetében ugyanis mindenki szeretné, ha a veszteséggel küzdők már jobban lennének, mindenki szeretne megszabadulni a gyászoló terhétől, és ezért – jobb híján és jó szándékból – tanácsokat adnak neki.

Egy gyászolónak azonban nem tanácsokra van szüksége, hanem arra, hogy kibeszélje magából a fájdalmát – a megértés és együttérzés élményét keresi.

Ráadásul túl sokat dolgoztam, akkoriban nyílt meg a Kodály Központ, a zenekar otthona, és ez rengeteg feladattal járt. Kizsigereltem magam. Pedig szokták mondani, hogy a munkaterápia segít. Valójában csak a figyelemnek a valós problémákról való elterelésére jó. Sőt, kontraproduktív is, mert a léleknek a testi, fizikai támasza is elfárad, ha a munkába hajszolja magát az ember. Otthon sem tudtam pihenni, hiszen ott volt a kisgyerekem. Egy olyan gyermek, aki, ha nem is tudta, de pontosan érezte, hogy zavar van a rendszerben. Érezte, hogy anya mosolya mögött baj van. Mégis ő tartotta bennem a lelket.

Én erős típusú ember vagyok, aki tartja magát, és hisz abban, hogy majd megoldja a problémákat. Ám ez egy csapda. Az eltemetett, érzelmileg meg nem élt problémák súlya előbb-utóbb maga alá gyűri azt, aki hozzáértő segítség nélkül próbálja meg cipelni. Hét évvel a férjem halála után azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Nem megy tovább. Feladom. Hét évig próbáltam erős lenni, de nincs tovább. Pedig addigra új párra találtam, akitől rengeteg segítséget kaptam a mindennapokban. De a gyászaimat nem dolgoztam fel. Hiába változik meg, indul újra az ember élete,

a felszín alatt hordozott gyász időzített bomba.

Éreztem, hogy baj lesz, hogy húz le az örvény. Kértem, hogy vigyenek kórházba. Összeomlottam. Akkor szólított meg a jó Isten. A saját hangos gondolataimmal ellentétben halkan, és összetéveszthetetlenül másképp.

Átlagos fiatal voltam a maga gyengeségeivel, gyarlóságaival. Nem neveltek kereszténynek. 18 évesen megkeresztelkedtem, pedig nem voltunk vallásos család. Hittem Istenben, de nem volt vezérlő elv az életemben. Volt, hogy kicsit hazudtam, volt, hogy bántottam másokat a viselkedésemmel. Amikor feküdtem a kórházi ágyon, egyszer csak filmszerűen láttam magam előtt minden rossz cselekedetemet. Végigéltem újra a gyarlóságaimat, önzéseimet, akarnokságomat. Rettenetes bűntudatom lett. Azt éreztem, hogy nem élhetek így tovább. Addig áldozataként tekintettem magamra, de akkor szembesültem vele, hogy milyen rossz döntéseket hoztam nap mint nap. Éreztem, hogy mint ember nem lehetek tovább ilyen. És megszólalt bennem egy hang: "Mégis, mit tanítottam neked egész életedben?"

Új irányt kapott az életem. Addig egyedül próbáltam megoldani a személyes tragédiámat. Most kaptam egy bizonyságot hogy a jó Isten fog vezetni, mert nekem nem ment. Kimondtam magamban, hogy átadom az irányítást, és őszintén elfogadtam, hogy legyen meg az Ő akarata. Rábíztam magam, és egy elképesztő lelki megnyugvás töltött el. Ami ezután következett, az nem egy „kelj fel és járj” helyzet volt. Lépésről lépésre tanulok. Sosem olvastam például a Bibliát azelőtt, de épp akkor az egyik karmesterünk beküldte nekem a kórházba a Mai Ige című füzetkét, amely minden napra egy-egy szentírási részletet közöl, rövid magyarázatokkal, elmélkedésekkel. Vajon miért pont akkor küldte? Ráadásul a kórházban se aludni, se olvasni nem tudtam, rettenetes, teljesen erőtlen állapotban voltam. Napról napra egyedül ennek a füzetkének a nagybetűvel szedett igéit tudtam kibogarászni. Ezek adták az első kicsi erőt a felépüléshez. A mai napig minden reggelemet ennek a füzetnek az olvasásával kezdem.

Három hétig voltam kórházban. Utána még két évig jártam pszichológushoz. Ilyenkor nemcsak magát a gyászt kell feldolgozni, hanem mindazt, amit eltemetett addig magában az ember. A gyászfolyamat ugyanis felszínre hozza ezeket. Én például hosszú évekig voltam beteg gyerekkoromban. Nagyon erősen asztmás voltam, ezért nem mentem sehova, mert mi lesz, ha befulladok. Rengeteg szenvedéssel és lemondással járt – ez is feldolgozatlanul élt bennem.

Nagyon keveset tudunk a gyászról és nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, mert saját magunkkal kell tudni együtt élni abban a pokolban, amit más nem érthet. Emberek valójában évtizedeken keresztül gyászolnak, csak egy idő után már nem beszélnek róla.

Azután, hogy bűntudatom volt a kórházi ágyban, másképp kezdtem el élni. Jobban lettem attól, hogy hagytam, az Isten irányítson, de felismertem a saját felelősségemet. A szabad akarat jelentőségét. Elkezdtem figyelni például a parancsolatokra. Elkezdtem figyelni másokra, hogy ne bántsam meg őket, figyeltem arra, hogy ne vétkezzek. Lépésről lépésre új dolgokat tanultam meg magamról és az életemről. Figyeltem magamra és fegyelmeztem magam: ha Isten útmutatását követem, akkor nem csinálok bizonyos dolgokat. Ez egy lassú, de következetes folyamat, ami nemcsak engem változtatott meg, hanem a környezetemhez való viszonyomat is átalakította. Két év múlva már teljesen rendben voltam, újra férjhez mentem, és örömmel vettem észre, hogy kisbabát várok. Boldog voltam újra.

Született egy közös gyerekünk Zsolttal, a második férjemmel. Ez a kisgyerek háromhetesen majdnem meghalt. Mondtam mindenkinek, a védőnőnek, az orvosának is, hogy szerintem valami nincs rendben a gyermekemmel. De tudva, hogy mit éltem át, csak legyintettek, hogy nincs semmi baj, csak túlságosan aggodalmas vagyok. Aztán belázasodott, és végre hittek nekem. Az intenzív osztályon semmit mást nem tudtam csinálni, csak fogtam a gyerekemet és katatón módon imádkoztam. Azt éreztem, hogy a jó Isten tudja, hogy nem veheti el tőlem ezt a gyereket. Tudja, hogy ezt nem teheti meg, tudja, hogy ezt már nem élném túl. 24 órán múlt a kisfiam élete.

Régi félelmem volt, hogy egyszer meghal a gyerekem. Az Isten tanított meg arra, hogy semmitől se féljek, benne bízzak. A félelem természetes érzés, de nem szabad, hogy irányítson. Olyan helyzetekbe kerülök, amiben átélem, hogy "Látod, ez is csak a te félelmed, de én itt vagyok. Nem kell félni, hinni kell!" Most is ezt csinálja velem, lépésről lépésre. Megmutatja nekem magát. Észreveszem a helyzetekben a választás lehetőségét: már tudom, hogy dönthetek a bizalom és a tanításai mellett, és dönthetnék az aggodalom, a szokások, a divat vagy a könnyebb út mellett. Amikor a második kisfiam kórházba került és utána sokáig tartott a felépülése, tornára kellett vinni és ápolni kellett, akkor

sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell nekem ezt megélni, miért nem lehetek én is felhőtlenül boldog, mint mások.

Aztán végre megértettem, hogy a jó Isten folyamatosan arra tanít, hogy "Próbálj már meg nem csak magaddal foglalkozni! Hagyd már ezt az én-én-én gondolkodást, vannak körülötted mások is." Ez a gyászolóknak különösen nehéz, mert bezárkóznak. A környezet ugyanis nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, és a gyászoló azt érzi, hogy úgysem érti meg senki. Nehéz is. Pedig nagyon sokáig szeretne róla beszélni, mert az segítene. A környezet ebbe azonban gyorsan belefárad, teherré válik, és már nem akar róla hallani. A gyászoló pedig bezárkózik, egyedül marad a fájdalmával és nem tudja feldolgozni. Én például nem emeltem fel a fejem az utcán. Úgy közlekedtem, hogy állandóan lefele néztem. De ezt csak akkor vettem észre, amikor először néztem fel. Csodálatos volt az elmúlt években megtapasztalni, hogy békességet ad a szívembe és bátorságot a cselekvéshez, hogy képessé váljak valamire, amire nem is gondoltam. Mintha gyengéden felemelné a fejem, majd azt mondaná: "OK, iszonyatosan fáj, ami történt, de most már fordulj mások felé!" Az, hogy engem ilyen traumák árán tanított, azért lehetett, mert amikor halkabban szólt, nem hallottam meg.

Nem volt elég, hogy megkeresztelkedtem, mert nem az a kereszténység. Azt minden nap meg kell élni. Ma már ebben élek. Minden nap tanulok valamit. A napi helyzetekben meglátom a tanítást. Már nem kell, hogy észhez térítsen. Minden este azért imádkozom, hogy jóval tanítson engem és a családomat, és ma már én is tudok másoknak segíteni.

Akkortájt, amikor a veronai buszbaleset volt, felhívott egy régi osztálytársam, aki az iskolában nagyon jó barátom volt, és elmondta, hogy meghalt a felesége. Tudtam, hogy három gyerekkel maradt egyedül, sejtettem, hogy mit érez, de nem tudtam mit mondani neki. Álltam utána a konyhában és egyszerre megjelentek bennem azok az emlékképek, amikor valaki felhívott egy szerettének a halálhírével és én soha nem tudtam mondani semmit. Most sem tudtam segíteni. Szólt a rádió. A buszbaleset kapcsán egy pszichiáter hölgy a gyászfeldolgozás új módszeréről beszélt. Több mindenben is magamra ismertem. Felkerestem a honlapját. Azt láttam, hogy kommunikációs szempontból még fejlődhetne. Felhívtam és felajánlottam, hogy segítek. Itt volt a lehetőség, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem önzetlenül másoknak segítsek. Elkezdtünk együtt dolgozni, és nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Idővel én is megcsináltam azt a gyászfeldolgozási módszert, amiről ő beszélt. Ez egy tapasztalati úton kidolgozott önsegítő módszer, ami mindenkinek segít, az alapja pedig teljesen egybecseng a keresztényi tanításokkal.

Két év után jutottam el odáig, hogy nemrég elkezdtem én is segíteni egy gyászolónak. Ez tényleg nem egy „kelj fel és járj” folyamat.

Az embernek megvannak a maga határai, és ezeket fokozatosan tágítja a jó Isten, ha hagyjuk. Nem megy minden egyszerre. Csak lépésről lépésre, napról napra. Amikor depressziós állapotban feküdtem a kórházi ágyon, és a jó Isten megkérdezte, hogy mire tanított, akkor válaszolt is: "Arra, hogy legfontosabb a szeretet." Mire én visszakérdeztem: rendben, de én kit szeressek? – Mindenkit, akit hozzád küldök – válaszolta. És azóta folyamatosan küldi az embereket. Kit azért, hogy tanítson, kit azért, hogy segítsek rajta.

Visszahívtam a volt osztálytársamat is azzal, hogy bármikor hívjon fel, ha szüksége van rá. Tudtam, hogy én lehetek az a bázis, akinek el lehet mondani akár hatvanhatodszor is ugyanazt. Egy gyászolónak ez a legfontosabb. Egy év alatt többször is beszéltünk. Meséltem neki a gyászfeldolgozásról, de nem adtam neki tanácsokat. Végül ő is elment a gyászfeldolgozásra, és sokkal jobban lett. A gyerekei nem is ismernek személyesen, de tudják, hogy Orsit fel lehet hívni, és ha az édesapjuk rossz passzban van, akkor biztatják is, hogy hívjon fel.

A gyászfeldolgozás során elmúlik a fájdalom, és szeretettel tudunk együtt élni annak az emlékével, akit elvesztettünk. Az első férjemmel és a barátnőmmel kapcsolatos gyászomat már sikerült feldolgozni. De nemcsak halálesetekkel kapcsolatos veszteségeink vannak az életben. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy

mindenki hordoz a hátán egy veszteség-hátizsákot. Gyász minden olyan veszteség kapcsán van, amikor visszafordíthatatlanul változik meg az életünk.

Épp ezért még egy gyermek születése is – az öröm mellett – elindít egy gyászfolyamatot, hisz valami visszafordíthatatlanul megváltozik az életünkben. Ennek mértékétől függően fordulhat elő például a gyermekágyi gyász, amit a köztudatban gyermekágyi depressziónak ismerünk. Egy felnőtt ember életében több mint negyven típusú veszteség van. Legtöbbször nem is fogjuk fel, csak azt érezzük, hogy valami nem az igazi. Ha egy szép, új házba költözünk, attól még az ember veszteségként éli meg a szeretett régi otthon elvesztését. Ez is egyfajta gyász, amit tudni kell feldolgozni, hogy utána igazán lehessen örülni az újnak. Számos kisebb-nagyobb feldolgozatlan veszteséget cipelünk magunkkal abban a hátizsákban. Az én gyászom többszörös gyász volt. Ráadásul fiatalon és váratlanul ért. Egy idő után nem lehetett tovább cipelni. Ez a módszer azonban megtanít gyászolni. Megtanít kipakolni a hátizsákot. A férjem halála kapcsán hosszú évekkel később – úgy éreztem – húsz liter könnyet sírtam ki. Elképzelni sem tudtam, hogy ennyit lehet sírni, pedig azt hittem, hogy már túl vagyok rajta. Utána furcsa ürességet éreztem, mintha valami hiányozna.

Ez az állapot olyan, mint amikor valaki tizenöt éven keresztül egy féltéglát hord a zsebében, megszokja, hogy ütögeti a lábát és húzza az oldalát, majd hirtelen kiveszik a zsebéből.

Furcsa, pedig csak visszaállt a normál állapot. Ilyen „féltégla” a gyász is. Úgy érzem az elmúlt pár évben, hogy a jó Isten visszavezet saját magamhoz. Az életemben a férjem halála volt az origó. Nem az ő életében, hiszen ő meghalt, hanem az enyémben, mert átengedtem neki az irányítást azzal, hogy minden az ő halálából definiálódott számomra. Amikor Istenhez megtértem, áttevődött az origó az Istenre. Nem a veszteségem irányította többé az életemet, hanem a jó Isten, aki visszavezetett saját magamhoz. Valahogy olyan egyébként, mintha az orrom előtt lett volna a megoldás, mégsem vettem észre. A Biblia egyik legfontosabb történetében a napkeleti bölcsek sem magukra hagyatkozva, a homokban keresték a kis Jézushoz vezető utat, hanem az égre tekintettek. Sokáig tartott, mire rájöttem, ha én Őrá nézek, akkor magamhoz találok, és másokra is képes leszek figyelni. Ez nagyon jó dolog. Nagyon nagy csoda.

Lejegyezte: Gundel Takács Gábor