Gondolom, sokan hallottak arról, hogy a Bajnokok Ligája idei mindkét elődöntőjét egy-egy óriási, nem várt fordulat döntötte el.

A Barcelona hazai pályán 3-0-ra győzött, ám a Liverpool a visszavágón 4-0-ra tudott nyerni. Az Ajax idegenben szerzett egygólos előnyt, és már a hazai visszavágón is 2-0-ra vezetett a félidőben, de a Tottenham a második játékrészben 3 gólt rúgott – az utolsót a 96. percben – és végül ők örülhettek.

Sokféle elemzés látott már napvilágot, mindegyikben volt igazság. Mint ahogy meggyőződésem szerint az is igaz, hogy

a végső különbség a győzelembe vetett hit volt.

Ki hitte volna, hogy a Barcelonának 4 gólt lehet rúgni úgy, hogy közben a Messi által vezetett katalánok egyszer sem találnak be? Még maguk a Barca játékosai sem. És talán épp ez volt a baj. Ha szorosabb az első meccs, akkor valószínűleg nem hittek volna abban, amit még nem értek el. Így viszont nem tudták elképzelni, hogy kieshetnek – pedig még nem jutottak tovább. A Liverpoolnak ellenben nem maradt más, csak a hit, hogy képesek vert helyzetből is felállni: a hit önmagukban, a képességeikben, a csapatukban. Ez a mérkőzés fejben dőlt el. A Barca játékosai és edzője a visszavágó előtt bizonygatták ugyan, hogy még nincs lefutva az elődöntő, lám, tavaly is hasonló előnyről elbukva estek ki, elhangzott minden ilyenkor ismert közhely, de a lelkük mélyén valószínűleg kizártnak tartották, hogy velük megeshet az a csúfság, hogy ekkora előnyről újra elbuknak. 0-1-nél a katalán csapat kommunikációs szakemberei is azt posztolták, hogy vezet ugyan az ellenfél, de egyet biztosan rúgnak majd. Hát, nem rúgtak. Sőt, a szezon legrosszabb futballját mutatták be. Annyi labdát adtak el, amennyit még soha. Túlcifrázták a helyzeteiket. Hiányzott az összpontosításból az a plusz, ami a mindent eldöntő gólhoz kellett volna.

Egymásra vártak: hátul arra, hogy elől majd úgyis rúgnak egyet, elől meg arra, hogy hátul úgysem kapnak hármat. Ők együtt azonban nem a győzelemben hittek, hanem abban, hogy nem kaphatnak ki – csalfa dolog.

Az angol csapat játékosai viszont percről-percre egyre nagyobb hittel és önbizalommal játszottak. Egyre jobban érezték a pályán, hogy van keresnivalójuk, egyre erősödött a továbbjutásba vetett hitük. Ez a hit pedig még inkább eggyé kovácsolta a csapatot. Közösséggé, amelyik nem a másik sikertelensége árán akar sikeres lenni, hanem a maga erőfeszítései, képességei, alázatossága és kitartása által.

Kicsiben, néhány percben hasonló játszódott le az Ajax – Tottenham mérkőzésen is. Az Ajax már nagyon közel volt a sikerhez, amelyért sokkal többet tettek, mint a Barcelona. Őket csak pár másodperc választotta el a győzelemtől. Ám az angolok jobban hittek a sikerben, többet tettek érte az utolsó percekben, mint a hollandok. Márpedig ez a párharc az utolsó percekben dőlt el.

Mi az erősebb: hinni a győzelemben, vagy hinni abban, hogy az ellenfél nem elég jó? Mert a kettő nem ugyanaz.

Az egyik ugyanis pozitív érzés, a másik negatív. Az egyik aktív, a másik passzív. Az egyik hit, a másik kétely. A két angol csapat győzelme a hit diadala volt a kétely, a hitetlenség fölött. A sikert, a győzelmet nem kiérdemelni kell, hanem megdolgozni érte.

A győzelem nem cél, hanem következmény: a munka, az alázat, az összefogás, a közösség és a hit következménye.

És egyikből sem szabad engedni egy jottányit sem addig, amíg a mérkőzésnek vége nincs, legyen az labdarúgás, vagy bármilyen más küzdelem az életben.

(Kép forrása: sport365.hu)