A szakember bő három évtizedes tapasztalattal rendelkezik a mentális és pszichés zavarok kezelésében. A pszichiátria, pszichoterápia, addiktológia, neurológia szakorvosa, oktatója, igazságügyi orvosszakértő.

– Hogy sikerült ennyi mindent belesűríteni az életpályájába?
– Mohácson, a városi kórházban kezdtem, a frontvonalban, a neurológia-pszichiátria osztályon. Akkoriban ott még nem volt sürgősségi osztály, se CT, ezért mindent hozzánk hoztak: fejtrauma, eszméletvesztés, öngyilkosság... Hét évet töltöttem ott. Amikor 1987 körül Pécsen szétvált az ideg- és elmeklinika (korábban már megalakult a mentálhigiénés intézet, telefonos szolgálat), érdemes volt váltanom. A vezetőktől sokat lehetett tanulni, de ők is rászorultak az én mindennapos, sürgősségi gyakorlatomra. Idővel még inkább elvárás lett a tudományos kutatás és publikáció, magyar, később angol nyelvű oktatás, ma már a német is. A Honvéd Kórházban működő pszichiátria, gerontológia megszüntetése, az "ágyleépítés" után bezsúfoltak mindenkit a klinikára. Eltűnt a nagy, közös ebédlő és közösségi tér, mert ágyakat kellett betenni mindenhova. Ezért Pécsen most 70 ágy van az osztályon, összesen pedig 300 ezer ellátandó ember. 13 évig, 2018. decemberig voltam a klinika vezetője.

– Mondhatjuk, hogy mostohagyerek a pszichiátria?
– Sosem volt erős érdekérvényesítő. Az átépítések keresztbe tettek a vágyainknak. Ezért, ha jön a hetvenkettedik ember, akkor egy másikat el kell küldeni, vagy a folyosóra teszünk ágyakat. A diagnosztikai központ itt van mellettünk, ami nagyon jó. De egy 110 éves épületben működünk, ahol az igazgatói szoba a legnagyobb. A város másik részén eközben színvonalas körülmények között gyógyítanak.

– Mi lenne a megoldás?
– Az ágyak számának növelésén kívül az is, hogy terapeutákat képezünk. A pécsivel együtt négy egyetem van, ahol ilyen szakembereket képeznek: Debrecenben, Szegeden és Budapesten. Szerencsére növekszik a rezidensek száma, nem népszerűtlen ez a szakma.

– Manapság mintha trendi lenne a lélekkel foglalkozni.
– A pszichiátriának rossz a sajtója, ez visszatetszést vált ki. Megvádolják a kényszerkezeléssel is, pedig szigorú szabályozások vonatkoznak erre. Külön intézmény működik a bűnelkövető betegekre – ez az Országos Ideg- és Elmemegfigyelő –, ami félig már börtön, félig egészségügyi központ. Ezek csak a klinikai súlyosságú esetekben jöhetnek szóba.

Szokás mondani, hogy iszonyú sok beteges ember rohangál a világban egzisztenciával is: borderline személyiségzavarosak, pszichopaták, depressziósok, szorongásosok, függők.

– És mi vagyunk az egymillió alkoholbeteg ország is.
– Ebben benne vannak a nagyivók és a totál függők. Kiegészíthetjük ezt a viselkedési függőségekkel, hiperaktivitással, étkezési zavarokkal.

– De miért nem erősebb a pszichiátria lobbija?
– Vannak alapattitűdök a társadalomban: aki valamilyen szinten beteg, neurotikus, szorongásos, függő, az maga tehet róla, hát szedje össze magát! Pedig éppen ez a baja, hogy egyedül nem képes erre. A közvéleményben úgy szerepelnek ők, hogy a "bolondok". A diagnosztizált skizofrének aránya a teljes lakosságot tekintve egy százalék alatt van. A legtöbben más bajokban szenvednek. Az igazságügyi orvosszakértők alaposan vizsgálják, hogy egy kriminális akcióban ki felelős: a betegség, vagy maga az ember?

– Mi a helyes hozzáállás a mentális betegségekhez a társadalom számára?
– El kell fogadni, hogy ez nem morális kérdés. Csakis egy spektrumban lehet a betegségeket vizsgálni. Úgy kell elképzelni, mint egy piramist, aminek a csúcsán a legsúlyosabb betegek állnak. De ott a közepe, ahol nagyon sok szenvedés és családi tragédia fakad ezekből.

– Mi a különbség a kezelésben a spektrum egyes részein?
– A piramis tetején állók az ágyon fekvő betegek. Krízisben átlagosan 5-10 napot töltenek az osztályokon. A kezelés hossza eltér a betegség fajtájától függően. A többség számára elérhetőek az ambuláns kezelések, melyek általában fél órásak. Stabilizálhatunk vele, főleg a gyógyszerekkel együtt. Manapság sokkal jobb készítmények vannak forgalomban, mint egy évtizede.

Az antidepresszánsok, antipszichotikumok, ha be vannak ágyazva egy rendszerbe, változtatni is képesek. Viszont sok visszaélés történik egyes gyógyszerekkel, rájuk is lehet szokni. A pszichoterápia viszont nehezen hozzáférhető, még magánúton is, mert telítve vannak a szakemberek. Pedig ezekre, főleg a függők esetében nagy szükség van. Hónapokba telik, mire valódi személyiségváltozást érnek el.

– Mi a helyzet a kiégéssel?
– Hibának találom, hogy az orvosok a kevés időre hivatkozva folyton rohannak. Pedig kellene idő arra, hogy átbeszéljék a beteggel, hogyan tovább. Ennek hiányában a páciensek az internethez fordulnak, így annyi információt kapnak, hogy elfelejtenek súlyozni. A téves információkból eredő problémákról már ne is beszéljünk. Erőforrások hiányában az orvosok – de a segítő szakmában dolgozókra is igaz ez – hamar elfáradnak. A vezetők általában 65-70 év közt társprofesszorként dolgoznak, 70 után betölthetik az emeritus pozíciót. A családorvosoknál sem kivétel, hogy 70 év körüliek. Ami sok szempontból nem szerencsés, de a tapasztalatok átadása szempontjából igen. Szükség van szociális kapaszkodókra, a társadalmi háló megőrzésére. Meg van ennek a spirituális diagnózisa is. Nyilván nem mindenki vallásos, de transzcendens irányba mindenképpen nyitottnak kell lennünk. Az orvosok körében is nagy arányú az öngyilkosok száma, a szerepfeszültségből, felelősségből, túlterhelésből eredően. Amerikában a már negyven éve zajló követéses vizsgálatokból kiderül, hogy az életmód mekkora befolyással van ránk. A testi és agyi stimuláció, az aktivitás fontos része a szellemi egészségünknek. Legyen hobbink, bármink, amit szeretünk csinálni naponta. Meg kell őrizni a kíváncsiságunkat a hétköznapokban.

– Ön mivel tartja karban magát?
– Működhet a bizonyos megtartó és konténer-funkció, mások bajainak viselése, de a szakmán belül szükségesek a szupervíziók, esetmegbeszélők, ahol ezek a tapasztalatok megoszthatóak. Fontosak számomra a személyes kapcsolataim, és mondhatom, a hívő, spirituális irány. Ezek segítenek, hogy ne aggódjam magam halálra a holnapon, hanem elfogadjam, hogy "minden napnak megvan a maga baja". Jó, ha az ember sokféle dolgot csinál a gyógyításon kívül. Nekem itt az oktatás által az idegen kultúrákkal való ismerkedés, tudományos kutatás, publikálás. Létezik az a mondás, hogy "publish or perish" (publikálj, vagy pusztulj). Az orvostudományra ez kifejezetten jellemző.

– Milyen eredményeket mutathat fel a pszichiátria?
– A pozitív eredmények változatos okokra vezethetők vissza. A rendszerváltás óta nőtt az egyházak és más kisközösségek befolyása, jobb gyógyszerek vannak, jobb mentálhigiénés ellátás.

Megfeleződött az öngyilkosságok száma a nyolcvanas évekhez képest.

Ezzel szokták sokszor egy ország egészségügyét jellemezni. Talán a függőségek, hangulatzavarok, szorongások okozzák napjainkban a legnagyobb problémát.

– Mit gondol arról, a bibliai igéről,hogy „aki azt mondja embertársának, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére”?
– Meg kéne vizsgálni az eredeti nyelven ezt a sort. Milyen értelemben jelenti azt, hogy bolond? A jó segítő egyik ismérve, hogy tud tiszta lappal indulva a másikra tekinteni, tud hiteles és empatikus lenni, hogy megküzd a saját problémájával is.

– Hogyan tovább, pszichiátria?
– Jobban együtt kell működnünk a közösségekkel, szociális munkásokkal és segítőkkel. Meg kell tartanunk a szakembereket. Remélhetően jobb lesz a médiában is a szakterület megítélése. A forrásaink bővítése hozzásegítene egy egészségesebb mentálhigiénés szerveződéshez, ami erősíteni tudná a megelőzést. Az intézményekben reálisabb lenne a kisebb osztályok létrehozása. Elsősorban azonban az ambuláns lehetőségek kihasználása lenne a cél szélesebb körben.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor