A cigány édesapa hajnalban indul dolgozni, hogy ismét együtt lehessen a család.
Ezúttal még csak húsvétra várta haza a gyerekeket, véglegesen akkor kapja majd vissza őket, ha elkészül a ház.
– Szandra 94-ben született, Lacika 96-ban, Karolin 97-ben – sorolja, amikor beszáll mellém Varga Károly tanár úr kocsijába – Gergő 2002, Ricsi 2004, Gabriella 2005 és Gáborka 2006.
Alacsony termetű cigány ember, szakálla már kissé őszül. Egerből, ahol betanított ácsként dolgozik, máskor busszal utazik haza a feleségéhez. A pedagógus, akit udvariasan „tanár bácsinak” szólít, pedig nem sokkal lehet idősebb nála, a gyerekek közül Gergőnek volt az osztályfőnöke, azóta is a szívén viseli a család sorsát. Nem először látogat el saját pénzén, saját kocsijával ebbe a Heves megyei kis faluba, mégis jól jön, hogy László jelzi, hol forduljon balra.
A negyven perc, amíg a házához érünk, épp elegendő, hogy László egyszerű szavaiból megrendítő történet rajzolódjon ki számomra.
Tíz évvel ezelőtt kezdődött a család kálváriája, amikor az édesanya agyvérzést kapott. Mind a hét gyereket állami gondozásba vették. Attól kezdve László szeme előtt egyetlen cél lebeg: újra együtt legyen a család.
Munkásszállón lakott, látogatta beteg feleségét a kórházban, a gyerekeit pedig az „intézetben”. A két nagylány azóta felnőtt, a maga útját járja, szomorú is miattuk László, mert mindkettőjük a tanulás helyett a szerelmet választotta, nem is nagyon tartják vele a kapcsolatot, de a kisebbeket haza akarja hozni. Akkor vált sürgőssé a dolog, amikor Lacikával, aki hallássérült, problémák adódtak az intézetben, s már Gergőnek sincs sokáig hol laknia, hiszen a kora miatt lassan kikerül az állami gondoskodásból.
László dolgozott, gyűjtötte a pénzt, hogy otthont teremtsen a családjának.
– Egy év alatt összejött az egymillió forint – meséli, mi pedig Varga Károllyal összenézünk, látom, ő is számol: ez azt jelenti, hogy ez az édesapa gyakorlatilag semmit nem költött magára egy esztendőn keresztül, hanem a fizetése minden fillérét félretette.
– A munkásszálló vezetője felajánlotta, hogy az irodája szekrényében tarthatom a pénzt, így nem volt kísértés, hogy hozzányúljak. Ennyiért viszont nem kaptam semmit közelebb a gyerekekhez, a főváros környékén, ezért vettem meg ezt a házat itt, az Isten háta mögött, ahogy a kollégáim mondják. Már csak fel kell újítanom. Munka után hazaérve ezen dolgozom.
Minden nap háromkor kel, fél hétre ér be a városba a munkahelyére. Felesége, Jusztika fél órával korábban fölkel, hogy férjének kávét készítsen. Akkor értem meg, hogy ez a szeretet mekkora jele a részéről, amikor rövidesen megismerkedem vele. Az agyvérzésből nem tudott teljesen felépülni: egyik kezét alig tudja használni, járni is csak nagyon bizonytalanul tud, gyakran megbotlik és elesik. Szavát is csak az érti, aki nagyon figyel, vagy aki olyan gyöngédséggel fordul felé, mint László, aki végtelen türelemmel segíti megnyomorodott feleségét.
– Szép lány lehetett Jusztina – állapítom meg hangosan, mire László csak annyit mond: most is szép!
Mindketten intézetben nőttek föl Szabolcsban, majd a „szállón” ismerkedtek meg. Egymásba szerettek, és érkeztek a gyerekek.
Míg én Lászlót kérdezgetem, Varga Károly körülnéz a házban. Elkészült a kályha, a fürdőszoba és a konyha is majdnem kész… A tanár örömmel állapítja meg, hogy jó helyre került az a támogatás, amit a baráti köréből – kéretlenül is – adtak azok, akik hallottak a család sorsáról és az édesapa hősies küzdelméről. Ki kellene cserélni a nyílászárókat, sok pénzre lesz szükség még így is, hogy László mindent, amit lehet, saját kezűleg végez.
A legnagyobb nehézséggel azonban még szembe kell majd nézniük, László nem is tudja, hogyan lesz: Jusztika ugyanis gondozásra szorul. Annak a feltétele, hogy a gyerekek hazakerülhessenek, az, hogy László otthon maradjon „ápolásin”, ahogy mondja. Holott ő az egyetlen kereső…
Nem panaszkodik, nem kesereg, egyelőre nem a holnaputánon, még csak nem is a holnapon töri a fejét.
Ma kel föl háromkor, ma utazik egy órát a munkahelyére és egy órát vissza, ma költi szinte a teljes fizetését építőanyagra, ma dolgozik késő estig a ház felújításán, ma örül, ha egy-egy hosszú hétvégére vagy iskolai szünetre itthon lehetnek a gyerekek, ma mond el egy-egy imát értük, ma veszi körül megható szeretettel rokkant feleségét, ma hálás minden segítségért, amit a „tanár bácsitól” vagy bárkitől kap, ma…
(Fotók: saját; kezdő képen László egy segítővel; kis képeken az építési munkák)
