Így köszöntöm hívő és hitetlen embertársaimat, immáron évek óta. Talán furcsán hangzik, bár nekem még nem kívánták. A kislányom azonban – még – bírja  a szövegeimet és előszeretettel kívánja másoknak ő is.

Olyan is előfordult, hogy jó feltámadást kívánt valakinek, s végülis igaza volt. Feltámadni mindenképpen jó és nyilván boldog is lesz tőle az ember. Hittel valljuk feltámadásodat, míg el nem jössz. Jó, jó, de mikor?

Jézus nélkül teltek aprókorom évei, a Húsvét legalábbis, mert akkor a nyuszi hozott mindent. Egy gyermeknek az ajándékot tojó cuki nyuszi sokkal befogadhatóbb élmény (bár hogy tudna akkorát tojni, nem is csirke), mint a keresztre feszített, kínhalált halt Krisztus, akit előtte elárultak, durván bántalmaztak, majd megsirattak és aztán feltámadt olyannyira, hogy azóta is szüntelen ünnepeljük.

Gyerekfejjel azt is nehéz összehozni, hogy néhány hónapja ünnepeltük születését, erre most megölik. Kiábrándítónak tűnhet. Titkon reméltem, egyszer majd kapok válaszokat a sok-sok kérdésemre és meg tudom, mi ez a Nagy Titok.

A kereszténység a Világ Egyetem legjobb iskolája, a keresztséggel felvételt is nyerünk rá, nincsenek manipulált férőhelyszámok, s nem csak elit szülők elit gyermekei juthatnak be. Ha a tanárok netán unalmasak is, az Igazgató sose az, és hát a Főnök fia nagyon jó fej.

A Házirend le van írva, valamint egy rakás szabadidős program, amik szabadon választhatók és a különféle órák tananyagait is lehet kombinálni. Fejlődésünk kizárólag azon múlik, mennyit fektetünk bele. Ha pedig kifektetjük magunkat, talpra leszünk állítva.

Tandíjmentes, és csupán akarati erőfeszítés kérdése, hány évet végzünk. Jó hír az egyetemi élet kedvelőinek, hogy innen sosem kell távozni – nem ciki tíz év után is diáknak lenni. Azért illő és saját érdekünkben is érdemes odatenni magunkat.

Anélkül ugyanis, hogy mi magunk is megfeszülnénk, nem támadhatunk fel.

Ki ne érezte volna már este, nagyon fáradtan, hogy hú, még imádkozni kéne azért, és ma még egy sor Igét alig olvastam. Nem hívtam fel azt a barátomat, sem a szüleimet, és a tesómra rá sem írtam és... Mindig van mire gondolni az „és mulasztással” rész alatt a szentmisén.

Soha, de soha nem volt még olyan velem, hogy ne érte volna meg még egy kicsit beletenni. Hogy ne lett volna jobb, vagy sokkal jobb, ha hullafáradtan a hírfolyam helyett a Bibliát választottam volna, vagy csak azért is kivánszorogtam a házi oltárunk elé. Isten mindig jól reagál a felé fordulásra.

Persze, néha elnehezül minden és csak bedőlök az ágyba, de sose a bárányokat számolom (vagy mégis, a Bárányt számolom?), hanem miatyánkot mondok, mikor becsukom a szemem. A kettőig nem mostanában jutottam el, és ez olyan jó.

A feltámadás szó magában hordja a világunk összes reményét, hiszen csakis így nyer értelmet az életünk. Tudománytól agyonmérgezett világunkban a csodák befogadása nehézkes, ez a  misztérium távolinak és hihetetlennek tűnhet.

Ha annyit olvasnánk az evangéliumot, a szentek életét és azt a mérhetetlen kincsestárat, amit az Egyház nyújt számunkra csodaügyben, mint amennyit minden mást, ami burkolva-burkolatlanul a világ dolgait és annak törvényszerűségeit erősíti bennünk, akkor bizonyosan csodaváró és hívő lelkület lenne úrrá bennünk, rajtunk, velünk, mellettünk.

Ez ugyanis annyira élő és valóságos, „igaz mese”, ami bizonyíthatóan életre kel a lelkünkben, ha szélessávúra cseréljük a szívünket és telepítjük az evangéliumot.

Megtérésem óta fokozatosan erősödik bennem gyermekkorom minden hiedelme, amiben szívből hinni akartam és amiről a felnőttek folyamatosan megmagyarázták (de utáltam őket ezért), hogy ez nem úgy van, mert a tudomány szerint ez így, meg úgy. És ezt nem lehet, mert ezt így, meg úgy. A csodaváró, mesehívő gyermeket gyakran törik meg ilyen pökhendi okos szavak és lökik bizonytalanságba. Mert az meg már teljesen logikus, hogy csak úgy a nagy semmiből az idők során (amik szintén az időtlen semmiből lettek), mindenféle gyönyörűen szervezett életforma lett. A feltámadás meg nem lehet valós, mert hát tudományosan nem bizonyítható. 

Mivel nem hívő családban nőttem fel, ez szinte természetes volt és tán így jártam jobban, mert így magam jártam utána, és mentem a hitem után.

Hinni akartam a csodákban, a mesékben és abban a láthatatlan világban, ahol a Jó az Úr és ahol nincsen bántás, fájdalom, betegség, halál, félelem, szorongás és rendetlenség. Hinni akartam a Paradicsomban, hogy az nem zöldség.

Most már tudom is.         

Olyan világban, ahol engem félelemre, a rosszba való beletörődésbe, a jóra való genetikailag képtelenségre, a folyamatos fogyasztásra akarnak ingerelni és folyton azt kell halljam, hogy nem lesz jobb, nem lehet jobb – ebben én nem akarok hinni és nem fogom a gyermekeimet ilyenekre tanítani.

A kereszténység valódi hite külsős számára szélsőséges idealizmus, de nekünk meg lett ígérve:

Tisztában vagyok azzal, hogy ezt nagyon nehéz elhinni (beszélni róla meg őrületszerű zavarnak tűnhet a világ szemében), de ez a hitetlenség csak távolság Istentől, ami kellő erőfeszítéssel leküzdhető. Imával, Szentírással és a szeretet cselekedeteinek gyakorlásával. Képtelenség túladagolni: amilyen egyszerűen hangzik, annál nehezebb beépíteni az életünkbe. Természetesen, csak akarat kérdése...

Mindig az akarat az, amit szabadon mozgathatunk, amit ha megfeszítünk Isten felé, akkor megad minden választ, amire szükségünk van.

Ha pedig kellőképpen megfeszülünk, akkor fel is fogunk támadni.