A különleges keresztút alkotóját bolondnak nézték, ám kiderült, hogy őstehetség.

Bada Márta keresztútján semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk. Nem tizennégy stáció van, hanem tizenhat; nem onnan indul és nem ott végződik, ahogy gondolnánk. A színekről nem is beszélve! És hát a dicsfény, a glória helyett virágkoszorú...

De hiszen az életére sem úgy tekint, ahogy mások tennék! A rögös út, a fájdalmas helyzetek az emlékezetében mosollyal felidézhető történetek, ahogy a stációk képei sem annyira Jézus szenvedését ábrázolják, mint inkább azt a nagy szeretetet és együttérzést, amivel a szereplők őt körülveszik.

Bada Mártát nagy szegénységben, szerető családban nőtt föl. Szülei vályogvetéssel és rongykereskedéssel foglalkoztak, az iskolaköpenyre, füzetekre nem telt – meséli kérdésemre – ezért nővére és ő kapálni jelentkezett, hogy megkeressék az iskolakezdéshez szükséges pénzt. Csakhogy túl kicsi és gyenge volt a munkához, alig akarták felfogadni a tizenegy éves kislányt. Egy téglára állt, hogy magasabbnak tűnjön.

– Szenvedéseink, nehézségeink, keresztjeink által éljük meg az életünk teljességét – mondja Hofher József jezsuita szerzetes, aki a budai várban, a Mária-Magdolna toronyban megnyitotta a „Stációk – Jézus szenvedéstörténete” című kiállítást.

– A fájdalmak szükséges eszközök, hogy érett személlyé váljunk. A szenvedés akkor pokoli, ha az ember méltóságát elveszi.

Az a fajta szegény világ, amit Bada Márta bemutat, a gyerekkora része volt, mégis ahogy ő monda egyszer, annyira szép volt az a gyerekkor. Már nem olyan a természet, az emberek sem olyanok. Valahogy minden jobban megszenvedi a bűnnek és sok mindennek a következményeit. A természet is magán hordja az embernek az „embertelenségét”, de én hiszem azt, hogy a szenvedés és a keresztút része az életünknek.

Bada Mártát nagyon hitelesnek tartom az ő természetességével, egyszerűségével, élet-igenlésével. Meglátta az élet értelmét a szenvedésben is.

Ő nem akar nagy karriert, nincs akadémiai végzettsége, sosem kapott díjakat, mégis őt tartom az egyik legnagyobb jelenkori festőnek – mondja  Hofher József.

Az utolsó vacsora jelenetével kezdődik a képsor, az utolsó kettő pedig két mennyországi jelenetet ábrázol: az egyiken a föltámadott Jézus az Atyával, a másikon édesanyjával, Szűz Máriával találkozik – vetem föl neki.

– A földi lakoma a mennyei lakomán fejeződik be, amikor az Atya jobbján ül – foglalja össze a szerzetes. – A kánai menyegzőn pedig Máriával együtt vett részt Jézus, a két lakoma összeér. Amikor ezt látom, arra gondolok, Isten által ihletett művész Bada Márta. És nő! A nő szemtől szembe néz. A férfi megnézi az embert, a külső formát, de a nő valahol belelát a lélekbe…”

Hofher József után ismét Bada Mártát hallgatom, ahogy emlékeit idézi.

– Hogy én festegettem, azt elfogadták a szüleim, nem bánták, hogy csinálom, de nem értették. A művészet ismeretlen volt nekik. Mindig mondták, hadd csinálja, szegény bolond! Jézust meg Máriát rajzoltam a szomszédoknak, cigányasszonyoknak. Ők meg biztatták a szüleimet: Bada néni, Bada bácsi, vigyék már azt a kislányt valahova, nem dilinkós ő, hanem művész.

Hatodik osztályos lehettem, amikor az iskolában ezt fölfedezték, szakkörbe irányítottak. Akkor ismertem meg Mizser Pált, László Lillát és a Remsey családot. Remseyék nagyon nagy gonddal foglalkoztak velem és figyelmeztetettek, nehogy abbahagyjam. Ha nem karoltak volna fel kiskorom óta, és ilyen emberek nem lettek volna, bizony-bizony elkallódtam volna.

– Megfestette Jézust, ahogy a mennyben átöleli az Atyát, átöleli Máriát. Saját mennyországba érkezését hogyan képzeli? – kérdezem.

– Hát nem biztos, hogy én a mennyországba megyek. Senki nem tudja. A Jóisten fogja eldönteni. Reménykedjünk benne! Aki hisz Istenben, az reménykedik. Én jó érzéssel reménykedek.

Négy sorozatot készítettem el. A szenvedéstörténet az első sorozat, a második a Mária-sorozat, ez Gödöllőn a Szentháromság templomban van, a közösségi házban.

A harmadik a Néprajzi Múzeumban, a teremtésről és arról, hogyan lettünk cigányok. És a negyedik, a legújabb a MOMKult-ban (márciusig volt látható a 14 kép a Jelenések könyvéhez): a szent angyalok, égi szentek, utolsó ítélet, ahogy a trombitát megfújják – ez is az én fantáziám alapján készült el. Szénrajz és kék pasztell. Fekete, mert az a gyászt jelenti, a kék meg a hidegséget. Aki meghal, az ugye hideg.

A lélek fölszáll és az angyalok odatartják a Jóistennek – nem biztos, hogy így van, bocsássa meg nekem a Jóisten, csak így képzelem – aztán nem tudni hogy azt a lelket hova fogja tenni. Isten ítélkezik, nekünk azt el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem.

A képeivel kapcsolatban még hozzáteszi:

örülök, hogy adhattam. Az ajándékot, amit a Jóisten adott nekem, továbbadhatom. És ha valaki a szívibe zárja, akkor még boldogabb vagyok.