Gyönyörű nap volt a tegnapi. Olyan ideális. Olyan családdal kirándulós, pléden heverészős, bicajozós...

Persze, az élet, az enyém főleg, nem ilyen: se nem ideális, se nem heverészős... Szinte egész nap vezettem: Gödre Anyuért, vele Vácra a kórházba Apuhoz, vissza Gödre, haza Legkisebbért, vele reptérre, vissza Gödre, újra Vácra, újra Gödre, aztán haza. Estére maradt egy kis munka, újra be Pestre.

Semmi problémát nem okozott - imádok vezetni. Soha nem mondanám, hogy tudok, de imádok. Kikapcsol. Na, jó: általában kikapcsol. Nem hoz ki a sodromból semmiféle dugó, nem mérgelődöm mások bénázásán, nem háborgok folyton a kátyúkon, és csak a legritkább esetben mondom a magamét az előttem tötymörgőnek, le tudok mondani az elsőbbségemről, ha a helyzet azt kívánja, és tudok elnézést kérni, ha én bénázom.

Egy valami tud erősen felbosszantani: az agresszív stílus.

Tegnap este volt hozzá szerencsém. (Hozzáteszem, arra sem vagyok büszke, ahogyan reagáltam - van még mit tanulnom...!)

A pesti rakparton haladtam észak felé, az Erzsébet híd után tovább egyenesen, akkor már a belső sávban, a külsőben egy taxi ért mellém. Simán beállhatott volna mögém, senki nem jött, de ő a fejébe vette, hogy elém sorol be. Egyre jobban mellém került. Egyre közelebb. Levettem a lábam a gázról, ő kicsit gyorsított, bevágott elém, aztán hirtelen fékezett - fékeznie kellett, mert az előtte haladó kiengedte a Lánchídról érkezőket. Mindhármunknak meg kellett állnia. Sikerült. Normál követési távolsággal ez lett volna természetes. Így? Így nem tudom, hogyan sikerült.

Nem szeretném idézni magam... Legyen elég annyi, hogy dudaszóval adtam tudtára nemtetszésemet, amire középső ujjának felmutatásával reagált...

Haladtam tovább mögötte, végig a rakparton, abban a biztos tudatban, hogy mi sem leszünk barátok, aztán a Népfürdő utcánál, az Árpád hídi lehajtónál pirosat kaptunk. A külső sávba húzódtam, a taxi maradt a belsőben, előttünk egy-egy autó. Zöldre váltott a lámpa, indultunk, és kiderült, hogy a taxin mégis van index: talán meggondolta magát, hogy mégsem megy Budára, jött volna át, elém...

Nem jött át.

Besorolt mögém.

Nem volt más választása...

A Vizafogó utcai kereszteződésénél újra egymás mellé kerültünk: ő a belső, én a külső sávban, mielőtt a Váci útra fordulnánk. Váltott a lámpa, mindketten nagy svunggal fordultunk balra...

De ekkor már nem őt figyeltem. Kék és piros villódzó fények, feltorlódott kocsisor jelezte, hogy itt valami gond van.

Közelebb érve először csak az összes sávba szétszóródott törmeléket lehetett látni, aztán valami nagyobb darabot, talán a kiszakadt motort az út közepén, és ott volt a felismerhetetlenségig összeroncsolódott autó is.

Nem tereltek, egyszerűen terelődtünk a szervizútra, mindenki indexelt, húzódott jobbra.

Ekkor vettem észre balról a taxit. Mellettem-előttem volt az orra, indexelt is...

Intettem - beengedtem.

Intett - megköszönte.

Sehol nem voltak pár perccel korábbi indulataim. Csendes szomorúság volt bennem, meg a remény, hogy nincs nagy baj...

A Babér utca után újra teljes szélességében haladhatott a Váci út forgalma - este fél 11 volt már, vasárnap estéhez képest szokatlanul sok autóval.

De más is szokatlan volt.

Lelassultunk.

Már nem úgy mentünk, ahogyan tudtunk, hanem ahogyan szabad, vagy még úgy sem...

Még kilométerekkel később is szinte tapintható volt a döbbenet.

De "nekünk Mohács kell", nekünk tényleg Mohács kell? Tényleg csak akkor tudunk normálisak lenni, ha közvetlenül és egyértelműen szembesülünk őrültségünk esetleges következményeivel? Meddig megyünk el, meddig feszítjük azt a bizonyos húrt? Csak a saját kárunkon tanulunk?

Kell, hogy mindig igazunk legyen? Kell, hogy mindig elsők legyünk? Kell, hogy legerősebbek, leggyorsabbak, legjobbak legyünk?

Megérte?

Én sem vagyok normális...

Még látom magam előtt a szétszóródott roncsokat... 

Az élet, és benne a közlekedés nem harc, még csak nem is verseny - egymást segítve, egymásra vigyázva sokkal messzebb juthatunk.

(Fotó: MTI)