Elég egy valóban közös ügy, hogy kiderüljön: tudunk mi, ha akarunk.

Tele van az életünk szemét dolgokkal. Nem csupán átvitt értelemben, hanem közvetlenül is. Egyes hozzáértők szerint mindannak, amit a boltban megveszünk, csupán a kisebb részét hasznosítjuk teljes mértékben. A többség, a maradék – a csomagolás, a felesleg, a szükségtelen, a megunt – megy a kukába. Jó esetben. Rosszabb esetben ott az erdő széle, az útszéli árok, a park eldugott zuga, a csikkeket pedig mintha eleve arra teremtették volna, hogy bárhol eldobhatóak legyenek.

Márciusban egy teljes hetet szánt az ország vezetése annak, hogy a "Te szedd!" akció keretében rábírja valahogy a magyarokat, hogy ne másra várjanak a körülöttük felhalmozódott kupi eltakarításában. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium által gondozott önkéntes mozgalom nem idén hívta először a lakosságot – ismét többféle értelemben – önmagunk összeszedésére, de mintha 2019-ben minden eddiginél nagyobb aktivitás lett volna a válasz a felhívásra.

Személyesen azt tapasztalom, hogy március erre dedikált hetében elárasztották a közösségi oldalakat a csoportokban elkövetett szemétszedési történetek, fotók, egymást buzdító üzenetek. Mintha sportot űzött volna belőle a társadalom apraja és nagyja, hogy ki tud több zsákot megtölteni a dicstelen melléktermékekkel - pedig ezzel részben azt is közhírré tette a hírmondók hada, hogy mennyire szemetes a környékük. Vagyis eddig az volt.

Magam sem tétlenkedtem, ám mielőtt a fiaimmal nekiugrottunk volna a helyi környezet közmocskának felderítéséhez, némi hitetlenkedéssel hívtam fel a polgármesterünket, arról érdeklődvén: a mi takaros, egymásra és közös életterünkre egyaránt odafigyelő kis falunkban akad-e egyáltalán dolgunk. Bevallotta, ez a kérdés benne is felmerült, de csak találunk azért ezt-azt szerinte, főleg a "határban", a szomszéd település felé vezető közút mentén, a töltés felé, szóval jöjjünk csak, aztán meglátjuk.

Megláttuk: közel félezer zsákot töltöttünk meg, kétezer fős településünkről száznál többen szedték a szednivalót, a szelektív hulladékok gyűjtésére szánt "szigetek" is látványosan megtisztultak a potyadéktól. – Könnyeimmel küszködöm – írta ki közösségi oldalára a "polgi", aki a szorgoskodók számára babgulyásról, pörköltről is gondoskodott. Néha közösen róttuk vele a köröket, hogy begyűjtsük az újabb és újabb teli zsákok tucatjait.

Mentségünkre szóljon, hogy ez a sok piszok aligha a miénk, most itt lakóké volt. Főleg az "átmenő forgalom", az erre járók termelhették ki és dobhatták ezt a sok szemetet oda, ahol eddig nem láttuk, de most kibányásztuk az időközben fűvel, bokorral benőtt zugokból. Nagyobbik fiam a részletek szerelmese, így tőle tudom, hogy bezsákoltunk 2004-ben lejárt sörösüveget is. Egy klasszikusan zöld színű fém sörös doboz pedig elkékülve került elő az aljnövényzetből – vajon mióta várhatott ott ránk?

Biztosan fel lehetne még sorolni rengeteg hasonló történetet, ez pedig arra utal, hogy egy kis odafigyeléssel, összefogással, egy konkrét közös ügy mentén igenis nagy dolgokra vagyunk képesek országos szinten. Nagy öröm lenne, ha nem csupán szemétszedés által lenne tetten érhető az a bizonyos nemzeti minimum, de valahol el kell kezdeni. Innen már csak felfelé vezet az út.

Remélem, hogy az ilyen hazai sikerek valahol, valamikor hasonló nyilvánosságot kapnak, mint a ránk leselkedő nemzetközi veszedelmek. Mert mi akadálya annak, hogy szemétszedő önkéntes közösségek fotóival teleplakátoljuk az országot? Bár igazából a köz népe a köz médiájában, a közösségi médiában már meg is tette. Ez bizony egy pozitív ügy, ami újabb pozitívumokat képes előhozni belőlünk.

Így tovább, hajrá, Magyarország!