Nem minden az, aminek látszik. Nem könnyű mindenkiben felismerni a benne lakozó értéket.

Az első ajtón száll föl a kora reggeli járatra. A sofőr barátságosan bólint, "jó reggelt"-tel nyugtázva a felmutatott bérletet, köszönésnek véve a lány széles mosolyát. Harminc év körül járhat, letelepszik az első ülésre. Hamar beérünk a városba, ilyenkor még nincs nagy forgalom. A végállomáson előttem száll le, ismét az első ajtón. Máris nyúl a kezéért egy férfi, megszokott, ismerős mozdulat ez: ott állt, ott várta, mint talán minden nap.

– Nagyon csinos vagy ma – mondja kedvesen a férfi. Most már elég közel vagyok hozzájuk, hogy halljam: a lány köszönöm-féléje artikulálatlan, alig-emberi hang, de ragyogó mosolyba ágyazva. Fényképként viszem magammal az elkapott jelenetet lefelé menet a mozgólépcsőn.

Vajon ki lehetett a férfi? Szociális munkás? Önkéntes segítő? Nem, inkább az édesapja – gondolom. Elválhattak a szülők, de ő minden nap itt várja – szövöm tovább magamban a képzelt történetet – hogy biztonsággal elsegítse… Hova is? Speciális napközi foglalkoztatóba? Csökkent munkaképességűeket alkalmazó munkahelyre?

Igen, már biztos vagyok abban, hogy az édesapja lehetett! Csak az apák tudják ilyen gyöngéden mondani, hogy "szép vagy" annak, akit hercegnőnek látnak. A lány mosolya pedig minden kétséget kizáróan jelezte, tudja, hogy valóban az…

(Képünk illusztráció. A fotó forrása: tulsatransit.org)