A kereszténység története arról a kísérletről szól, hogy megfelelő választ adjon arra a felülmúlhatatlan megszólításra, hogy emberré lett, közénk született az Isten.

Ismerős a pszichiátriai vicc, ami egy páciensről szól, akit azzal a téveszmével kezeltek, hogy ő egy búzaszem. A sikeres kezelés után elbocsájtották az intézetből, de amikor kilépett az ajtón, egy tyúkot látott kapirgálni. Inába szállt a bátorsága, visszaszaladt a kezelő orvosához. – Nem merek kimenni, inkább itt maradnék – kérlelte. Az orvos megnyugtatta: de hát tudja, hogy ön nem búzaszem, hanem ember. – Igaz, igaz – mondta a páciens –, én tényleg tudom. De vajon tudja ezt a tyúk is?

Slavoj Žižek szlovén származású, ma divatos filozófus ugyanezt a történetet úgy fogalmazza, hogy a minden világában sokan gondolják, sőt hiszik, hogy Isten halott. De vajon ezt Isten is tudja?

Az idei Karácsonyra készülve folyamatosan azon tanakodom, hogyan lehet az ember Istenre közelítésének irányát megfordítani, s az Isten emberközelítése felől gondolkozni, hinni, érezni. A keresztény vallás alapvető tanítása az, hogy a mindenség azért létezik, meg Isten gondolta és lett. A Teremtő világot teremtett, benne az embert. Ő volt a kezdeményező, s minden, ami a teremtett világban történik, a természet erői, az anyag puszta léte és dinamikája valójában válasz arra, amit Isten kezdeményezett egykoron. Sőt, azt hiszik a keresztények, hogy ha Isten nem akarná aktívan és hézagmentesen azt, hogy minden, ami egykor lett, ma is legyen, a létben maradjon, akkor minden egy pillanat alatt elveszítené a létét. Isten a létezés folyamatosságának és valóságának nemcsak elindítója, hanem fenntartója is.

Az emberhez pedig ez az Isten szólt is. Ő indította el a párbeszédet. Ő alkotta az embert olyanná, hogy képes legyen a Vele való párbeszédre. Rokonává alkotta, saját képére és hasonlatosságára, ahogyan a hagyományos megfogalmazást ismerjük. Szólt teremtő szavával, szólt, keresve Ádámot, szólt a prófétákkal, s végül az üdvtörténet kiemelt pillanatában szólt azzal, hogy szava, Igéje emberré lett. Számos vallásban van szűzen szülés vagy megtestesülés. De hogy Isten maga egészen emberré lett, az keresztény sajátosság.

Az Isten szava Jézus Krisztusban kezdeményező megszólalás – amit elmondott, azt maga Isten akarta közölni, s hogy az ember értse, ezért emberként mondta el.

Ez a Karácsony pillanata, ünnepe és üzenete. A keresztények számára az egész földkerekségen rendelkezésre áll az ősi tanítás, amelyet a Katolikus Katekizmus így fogalmaz: "Mi hisszük és valljuk, hogy a Názáreti Jézus, aki Nagy Heródes király és Augustus császár idejében Izrael egy leányától, zsidóként, Betlehemben született, foglalkozására nézve ács, akit Tiberius császár uralkodása idején Poncius Pilátus helytartósága alatt Jeruzsálemben keresztre feszítve kivégeztek, Isten emberré lett örök Fia." (KEK 423)

A kereszténység története pedig arról a kísérletről szól, hogy megfelelő választ adjon erre a felülmúlhatatlan isteni megszólításra. Különösen a misztikusok élték át, hogy az önmaguktól való teljes függetlenedés, a maximális passzivitás a lehetősége annak, hogy Isten aktivitására fogékonnyá legyenek. A misztikus élmény egyik legfontosabb jellegzetessége a meglepetés-szerűség és az emberi passzivitás. Nem lehet addig kérlelni Istent, amíg nem adja meg ezt az élményt. Nem lehet kikönyörögni, vagy kikövetelni. Vágyni és engedni lehet. Vagy talán nem is engedni, hanem meglepetéssel átélni, a megajándékozottság teljes tudatával és mélyreható érzelmi élményével.

Csalóka persze az emberből való kiindulással szembeállítani az Istenből való kiindulást. Hiszen mindent az ember gondol el, mond ki és érzékel. Ha Istentől akarunk kiindulni, már eleve az emberből indultunk ki. Már mi magunk képzeljük el azt az Istent, aki felől magunkra akarunk nézni. Minden korszak, minden kultúrkör, végső soron minden egyes ember a maga emberi kapacitása, kulturális meghatározottsága alapján gondol Istenre. Akkor is, ha minden igyekezetével törekszik arra, hogy viszonylagossá tegye ezt a meghatározottságát. Negatív teológiának mondják azt a kísérletet, amely úgy akar beszélni az Istenről, hogy tagadja azt, ami emberi. Idő-tlen, mert az ember időbe ágyazott, vég-telen, mert az ember véges, minden-ható, mert az ember ereje korlátok közé szorított. Az ember csak magából tud kiindulni, akkor is, ha Istenből akar kiindulni.

A megtestesülés tanítása azonban arra segít koncentrálni, hogy az Istent és az embert nem kell szembeállítani, mert Jézus Krisztusban, a megtestesülés révén az Isten emberré lett. Az ember Jézus Krisztus egyben Isten is. Egy személy, két természet. Nagyon izgalmas és provokatív törekvés emberként, de az embermivolttól függetlenedve elgondolni Istent. De a Karácsonykor emberként ünnepelt Istenről szóló tanítás más irányt ad a hívőnek.

Jézus tanításával és magatartásával lehullott a lepel a rejtőző Istenről. A reveláció, a kinyilatkoztatás a lepel fellebbentését jelenti. Jézus szavai emberi szavak Istenről. Az Isten ugyan végtelen titok, rejtelem, de legalább annyira nem titok, hanem nyilvánvalóság. Isten a kisgyermek, a szegény, a börtönben lévő, a hajléktalan. A felebarát, a mindig távol lévő, de mégis mellettünk élő másik.

Ők az Isten. Az ember az, akivel szembeni magatartásunk és gondolkodásunk az Istennel szembeni magatartásunkkal és gondolkodásunkkal egyenértékű, sőt, azonos. Nem szereti Istent az, aki felebarátját nem szereti – olvassuk a János levélben. (1Jn 4, 20-21)

Az Istenre való gondolással és a hozzá való törekvéssel a kereszténység az emberre irányítja a figyelmet. – Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek – tanítja a Máté evangélium. (Mt 25, 45) – Hol van Jézus – kérdezte tőlem a minap egy rádióriporter. Hol van Jézus a karácsonyi zsibvásár forgatagában?

Valahol a pavilonok mögött, borostásan, nagy szatyorral a kezében, ott kódorog, ott található meg. A mindenkori szegényben van. Nem az emberek fölött, nem is velük szemben, hanem bennük.

Máté-Tóth András

(Nyitókép forrása: probonoaustralia.com.au)