A magyar válogatott egykori csapatkapitányával szakmai pályafutása fordulópontjánál ültünk le beszélgetni – röviddel azt követően, hogy szögre akasztotta a cipőjét.

– Nemrég végéhez ért aktív játékos karriered, most indult tréneri korszakod. Hogy érzed magad ebben a helyzetben?
– Nem egyszerű befejezni egy futballista pályafutást. Pár hónappal ezelőtt, amikor meghoztam a döntést, úgy voltam vele, hogy rendben, lezárom ezt a fejezetet az életemben, s egy új lapot kezdek. Így fogalmazódott meg legalábbis mindez a fejemben, ám ahogy teltek a hetek, egyre inkább éreztem, nem megy ennyire könnyen elengedni mindazt, ami eddig az életem része volt.

– Érzelmileg?
– Úgy is, meg a rutin oldaláról is: 21 évig voltam profi labdarúgó, ez több, mint az eddigi életem fele. Talán kicsit naiv voltam, amikor azt gondoltam, könnyű lesz a váltás. Ott vagyok most is az edzésen, de nem állok be, nem végzem a korábban megszokott gyakorlatokat. Nem a pályán van már a helyem, hanem a pálya szélén, s ezt el kell tudni fogadnom. Bele kell tanulnom, hogy innentől nem közvetlenül a játékommal kell segítenem, hanem a meglátásaimmal. Gondolom, minden egykori játékos átmegy hasonló folyamaton, aki utána edzőnek áll. Úgy veszem észre, hogy kezdek beleszokni, belejönni az új felállásba. Szerencsére nagyon jó közegben vagyok, segítőkészek az edzők a Fradiban és a válogatottban egyaránt.

– Amit elmondtál, arra világít rá, hogy a futball nem csupán erőnlét, technika kérdése. Mi, nézők azt látjuk, hogy a játékosok kifutnak a gyepre, küzdenek, a meccs végén távoznak az öltözőbe. Nyilván ezt megelőzően, a mérkőzés közben és azután is rengeteg olyan terhelés éri a csapattagokat, amelyekre ugyanúgy fel kell készülni, mint a cselekre, passzokra, sprintre. Nem lehet könnyű akár egy vereség után kezet fogni az ellenféllel, a játékvezetővel. Meg lehetne határozni, hogy lelki oldalról mi tesz valakit jó focistává?
– Nagyon fontos, hogy az ember a sikert és a kudarcot ugyanúgy kezelje, ne az járja át az életét, tudja kellő módon kezelni, hamar elfelejteni. Mert ami tegnap megtörtént, azzal nem megyünk semmire holnap. Folyamatosan, újra és újra teljesíteni kell a pályán. Fel kell dolgozni, hogy jön a hétvégi mérkőzés, és ha a múltkor egy játékos rúgott három gólt, talán azt gondolja, minden jól alakul majd ismét körülötte, de lehet, hogy a következő meccs nagyon rosszul sikerül. Itt nem úgy van, hogy évente akad egy nagy esemény, azon kell teljesíteni, hanem hétről-hétre egyenletes szintet kell hozni.

A siker és kudarc feldolgozásának, helyén kezelésének ez a képessége nem jön magától, idő kell hozzá, mert át kell érezni, át kell élni mind a sikert, mind a kudarcot, tanulnunk kell a saját hibáinkból. Ez tényleg idő kérdése: azt szoktam mondani, mire abbahagytam a futballt, már egészen jól értettem hozzá.

Szerintem más élsportoló is úgy van vele, hogy utolsó aktív éveiben talán nem volt már erőnlétileg a csúcson, de fejben sokkal jobban tudta előre olvasni a játékot, kevesebb futással is többet ért el, mint fiatalként. Az lenne az igazán ideális helyzet, ha egy 20 éves sportoló egy 35 éves ember fejével tudna gondolkodni, ám ez nem lehetséges. Mindent magunknak kell megtapasztalnunk, s e téren szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jó közegbe kerültem Angliában. Hamar beletanultam a siker és kudarc elfogadásába, hiszen a csapattársaim folyamatosan kérdezték: mi a problémám, beteg vagyok? Amikor ugyanis veszítettünk, még másnap is látták rajtam a vereség miatti letörtség jeleit. Erre mondogatták: kikaptunk, és akkor mi van? A következő héten jön az újabb meccs, ne azzal foglalkozz, amin már nem tudsz változtatni!

– Ez is megerősíti, milyen jó, hogy a futball csapatsport. Ebben viszont benne van az is, hogy nem mindig te rúgod a gólt, tudni kell lepasszolni a labdát, a védőkön, kapuson is sok múlik.
– Így van. A csapatsport arra tanítja az embert, hogy nincs egyedül, nem róla szól minden, 11 játékosnak kell összedolgoznia a pályán. Ez komolyan formálja a jellemet. Az is tipikus, hogy többnyire a csatárokat szokták ünnepelni, hiszen ők rúgják a gólokat. A csatárok viszont tudják, hogy minden gólhoz a többiek is hozzáteszik a részüket. A védőket észre sem szokták venni a szurkolók, inkább a szakma értékeli a teljesítményüket, ha nem kap gólt egy csapat.

– Az ismert mondás szerint az a legjobb, ha az ember valamit a csúcson hagy abba. Te idehaza kezdted ezt a nagykorúvá érett karriert, aztán megjártad a nemzetközi vizeket – West Bromwich Albion, Fulham, utóbbiakkal az Európa Liga döntőjében is játszottál –, mégis hazatértél és itthon tetted ki a pontot erre a történetre. Nem bánod, hogy így alakult?
– Egyáltalán nem mondhatom, hogy ne jutott volna odakint eszembe, milyen szívesen fejezném be akár a Fradiban a pályafutásomat. Amikor éreztem, hogy hamarosan vége lesz az angliai időszaknak, ott volt bennem, hogy szeretnék még futballozni, ezért örültem, hogy visszajöhettem a Ferencváros csapatába.

A hazatérésem után bajnokságot, kupákat nyertünk, közben kijutottunk a magyar válogatottal az Európa-bajnokságra. Csalódott lettem volna, ha ez a világverseny kimarad az életemből.

– Az a bizonyos esemény nem csupán sportsikerként maradt meg sokunk emlékezetében. Nem nagyon rémlik más alkalom a közelmúltból, amikor magyar emberek boldogságukban elözönlik az utcákat, leáll a forgalom, ünnepel szinte az egész társadalom. Mintha valamiféle örömgát szakadt volna át. Hogyan éltétek ezt meg ti játékosként, látván a hazai híreket, képeket?
– Mi is ezzel az árral úsztunk. Óriási élmény volt nekünk, játékosoknak megtapasztalni, mekkora örömöt okozunk másoknak. Azokban a napokban az is észrevette, aki addig nem jött rá, hogy a futball mennyire népszerű sport Magyarországon is. Pedig ez igazából csak részsiker volt, nem a bajnokságot nyertük meg, mégis az utcán ünnepeltek az emberek. Az élt bennem akkor, hogy milyen jó lenne többször, kétévente, négyévente hasonló élményben részesülni és részesíteni másokat. Akkor egy rövid időre mindenki elfelejtette, milyen oldalra tartozik, mindenki együtt örült. Nagyon jó, hogy a futball ennyire össze tudja hozni az embereket.

– Mi az, amit tapasztalt játékosként hazahoztál, amit eltanulhatnánk az európai top bajnokságok háza tájáról, s mi lehet a magyar futball saját fő erőssége?
– Erre nagyon nehéz választ adni, mert nem lehet összemérni a körülményeket, lehetőségeket. Az a tény, hogy a világfutballban ennyi pénz van, nem teszi reálissá, hogy a magyar bajnokság olyan erős legyen, mint például a francia, hogy a németről, angolról, spanyolról ne is beszéljünk. A horvát, szerb bajnokság sem különösebben erős, de van néhány csapatuk, amelyek időnként bejutnak az Európa Ligába, vagy a Bajnokok Ligájába. A mi dolgunk nem az álmodozás, hanem hogy tényleg átvegyünk jól működő dolgokat másoktól. Az angliai évek alatt például nagyon tetszett, ahogy ők hozzáállnak a futballhoz – nem csupán a játékosok, hanem a szurkolók, az egész társadalom. Ott a foci nem élet-halál kérdése, hanem egyszerűen szeretik ezt a sportot, apáról fiúra szálló tradíció a szurkolás. Nagy tisztelettel vannak az adott klub felé, a játékosok felé, helyén tudták kezelni a győzelmet és a vereséget. Minden mérkőzés után ugyanúgy néztek ránk a drukkerek, amikor megvártak autogramot kérni, az eredménytől függetlenül. Ez a tisztelet a pályán is érezhető volt, a játékosok között ugyanúgy.

– Pedig az angol bajnokság a kemény fociról híres.
– Kemény, de tisztelettudó. A magyar játék erősségét pedig mindig az határozza meg, hogy a kiválasztott legjobb húsz játékosból hogyan lehet a lehető legtöbbet kihozni. Ennek alapján kell eldönteni, melyik stílus fekszik épp azoknak a játékosoknak, ki miben a legerősebb. Az nem működik, hogy előre megmondom a stílust, a stratégiát, és azt valósíttatom meg a játékosokkal. Úgy tapasztalom, Marco Rossi nagyon alaposan ismeri a keret tagjait, tisztában van a képességeikkel, ismeri őket egyénileg. Örülök, hogy mellette tanulhatok, ott lehetek a közelében. Próbálok minél több dolgot ellesni, edzői tapasztalatot szerezni. Egy edzőnek bizonyos szempontból nehezebb a dolga, mert játékosként egy emberre kell fókuszálni – magamra –, edzőként pedig tizenegyre.

– A többször említett kudarcból való felálláshoz sokféle forrásból meríthet erőt egy játékos. Te egyszer úgy fogalmaztál: „ha nem fordulok Istenhez, lehet, hogy már nem is élek”. Érdekes egybeesés, hogy pár napja szó szerint ugyanezt hallottam szintén itt, Budapesten, éspedig Chuck Norris szájából. Mit jelent számodra a hit a személyes életedben és a sport világában?
– 16 éves koromban fordultam Istenhez. Talán nem is igazán helyes ez a megfogalmazás, mert én nem kerestem Istent, pont fordítva volt. Nem szerettem volna tudatosan hívő lenni. Édesapám látta rajtam akkoriban, hogy komoly problémáim vannak, miközben megtapasztalta, hogy ő maga nem tud rajtam segíteni. Megtért, átadta az életét Jézus Krisztusnak. Mondta, hogy menjek vele, szeretne mutatni valamit. Elvitt egy istentiszteletre és nagyon megtetszett a közösség, ahogy az emberek ott szívből énekelnek, és tényleg valakihez énekelnek. Kezdetben kívülállónak éreztem magam, de kaptam érintést, az életem ezáltal azonnal megváltozott. Onnantól kezdve nem volt kérdés számomra, hogy Isten létezik-e, vagy sem. Azóta így élem az életemet, a Biblia és Isten útmutatása szerint. A házasságom is erre épül, a párom szintén keresztény, a futballt is akkor kezdtem újra, amikor megváltozott az életem.

Erősen foglalkoztatott, hogy olyan talentumot, tehetséget kaptam, amit nem lenne jó elherdálni. Az volt a célom, azért szerettem volna jó játékos, válogatott futballista lenni, hogy az emberek megismerjék ezáltal a történetemet, hogy lássák, van kiút akkor is, amikor már lemondanak saját magukról. Aki Istenhez fordul, nem fog csalódni benne.

– A futball számodra ezek szerint hivatás, hitvallás is egyben?
– Megértettem, hogy a tehetségem nem arra való, ahogy a Biblia írja, hogy elássam, hanem gazdálkodni kell vele okosan. Nagyon szeretem a futballt, nagyon élvezem mind az edzéseket, mind a mérkőzéseket, nézni is. Az lett a hivatásom, ami örömöt okoz számomra, ezzel pedig a hitemet is tudtam képviselni. A futball számomra minden szempontból óriási lehetőséget jelent.

– Mintha két végletet látnánk a világhírű focisták körében: van, aki szerényen él, még talán ki is derül róla, hogy fontos számára a hite, s van, aki elkezd luxusautókat gyűjteni, adócsalásokba keveredik, elszaporodnak a botrányok körülötte. Jól gondolom, hogy a hit segíthet embernek maradni a pénz által átszőtt profi sportolók világában?
– A hirtelen jött népszerűséget és gazdagságot fel kell dolgozni, nem olyan egyszerű ez. Gondoljunk bele, mi történne, ha egy átlagember hirtelen hozzájutna milliárdokhoz, közben mindenki őt bálványozza! Ezt nagyon nehéz jól kezelni. Sokat számít a neveltetés, hogy megtanítsák az embert az igazi értékekre, hogy szerénynek, alázatosnak kell lenni. Vannak, akik ezt sajnos nem tapasztalták meg. A keresztények számára jó alapot ad, hogy ha komolyan vesszük a hitünket, akkor tudjuk, amink van, az nem magunktól van, hanem Isten ajándéka.

Ha az ember tudja, hol a helye, sokkal könnyebb a hírnevet, anyagi javakat megfelelően kezelni.

– Sok magyar fiatal példaképévé váltál. Mit üzennél nekik?
– Tényleg igyekeztem jó példát mutatni játékosként, noha tudom, ez néha nem sikerült. Akik futballal foglalkoznak, jó lenne, ha nem munkának tekintenék ezt, hanem hivatásnak és örömforrásnak. Mert a futball igazából az örömről szól.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Fotók: Lambert Attila. Köszönet a Liget Étteremnek a helyszín biztosításáért!)