Az ismert katolikus papnak is van személyes családi története 1956-ról.

Mindig nehezemre esett diákként részt venni a nemzeti ünnepeinkre szervezett iskolai megemlékezéseken. Nem tudtam, hogyan kapcsolódhatnék évtizedekkel korábbi eseményekhez, akkor élt emberek problémáihoz. Aztán egyszer megtudtam, hogy a mi családunknak is van 56-os története. Valahogy így kezdődik:

1956 októberében egy kis falucskában, a Mátra tövében az egyik takaros, tornácos házban sokáig égett a villany. A gyerekek izgatottan lestek be a nagyszobába a kulcslyukon, ahol a felnőttek sokáig, komolyan beszélgettek. Az ajtó mellé támasztva két kiöregedett világháborús flinta. Az asztalnál ott ült nagyapám, az egyik leskelődő gyermek pedig édesanyám volt. Egyszerre izgatott, egyszerre emelkedett, reménnyel teli este lehetett. Nem tudom, hogy az ott beszélgetők tudták-e, hogy épp történelmet írnak, és nem tudom, mennyire voltak biztosak a forradalmuk sikerében. De mertek álmodni.

Később a nagyapám a "forradalomban való részvételért" (a faluban leverték a vörös csillagot a pártházról, slussz) több évet töltött Vácott és az Andrássy út 60-ban. Megtört emberként jött haza. Talán azon az estén dönthetett volna úgy, hogy kimarad az egészből, hogy behódol a rendszernek, nem tesz semmit, és a vígan pattogó tűz mellől, a családjával összebújva hallgatja, hogy mi folyik odakint. Kényelmesebb lett volna neki is és a családjának is.

Azonban akkor és ott a kényelemnél és a biztonságnál fontosabb volt, hogy a maga helyén és módján kimondja: a dolgok nem jó irányba mennek, és megtegye, ami erejéből telik.

Nagyapám bátor ember volt, és bár sosem találkozhattam vele, hogy ezt elmondjam neki, de a bátorságáért felnézek rá. Nem lett megalkuvó. Nem hallgatott azokra, akik arra kérték, hogy vigyázzon magára, hogy "ne ugráljon", mert baja lehet. Akkor azt mondták neki, hogy konok és meggondolatlan, de szerintem mélyen hitt valamiben, és a hite nem hagyta, hogy tétlen legyen. Hitt abban, hogy a pártsajtónál jobb a szabad sajtó, aminek hivatása a hiteles tájékoztatás, és amit nem a propaganda sulykolására használ az aktuális politikai elit. Hitt benne, hogy rajta is múlik, hogy olyan országban élhessen, ahol nem lehetetlenítik el, vagy szüntetik meg a vezetéssel kritikus újságokat, és nem próbálják elhallgattatni azokat, akik másképp gondolkodnak, ellenségnek, hazaárulónak, idegen ügynöknek kiáltva ki őket. Olyan országban, ahol senki nem veszélyezteti a munkahelyét, csak azért, mert kimondja a politikai véleményét, mert a gondolat szabadsága olyan érték, amiért érdemes kiállni, és a cenzúra rossz irány. Tudta, mert ismerte a történelmet, hogy kelet helyett a nyugati államokkal kell Magyarországnak szorosabbra fűznie kapcsolatait, mert Szent István óta nyugathoz kötődünk, és bár nem tudunk mindenben egyetérteni velük, Európa országai akkor sem ellenségeink, hanem szövetségeseink, akiktől sokat tanulhatunk.

Azon az estén, 62 évvel ezelőtt, nagyapám álmodott egy olyan országról, ahol nem csak az uralkodó elit él jól, néhány év alatt milliárdos vagyont gyűjtve, amit kastélyokra és vadászatokra költ, hanem mindenkit megillet a tisztességes életkörülményekhez való jog. Olyan országról, ahol nem csak látszat választások vannak, hanem tényleges demokrácia, ahol senkinek nem lejt a pálya, hanem egyenlő felek, egyenlő feltételekkel, valódi programot felmutatva mérkőznek meg a választók bizalmáért, biztosítva ezáltal, hogy senki ne betonozhassa be magát túl könnyen és túl hosszú időre a bársonyszékbe.

Nagyapám álmát akkor a hatalom erővel zúzta porrá. Most rajtam a sor, hogy tovább álmodjam. Ez az én 56-om.

Hodász András

(Az írás a katolikus pap közösségi oldalán jelent meg, az ő engedélyével szemléztük a teljes szöveget. Fotó: Végh László/Magyar Nemzet)