Az internetes zaklatás témáját feldolgozó „Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :-)” (RLSM) című filmet egyesek szerint minden iskolában érdemes lenne levetíteni. A főszereplővel beszélgettünk.

– Korábban azt nyilatkoztad, téged nem ért még interneten keresztül zaklatás. Mennyire tudtál így azonosulni a karaktereddel?
– Valóban nem volt erről még tapasztalatom, de nyilván láttam a környezetemben hasonló eseteket, olvastam erről én is. Hallottam például egy amerikai lány, Amanda Todd történetét, így nem volt nehéz – sajnos – információkat szerezni a témáról.

– Mióta foglalkozol a színészettel?
– A budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatára jártam, idén érettségiztem. 11. és 12. osztályban darabokat csináltunk, diákszínjátszó fesztiválokon léptünk fel, ennyi tapasztalatom volt a színház terén, korábbi filmszerepléseim még nem voltak. Egyébként nagyon szerettem a Vörösmarty gimnáziumba járni, mert úgy érzem, nem színészeket képeznek ott, inkább az életre nevelnek. Ráadásul sokkal nyitottabb lettem az ott eltöltött 4 év folyamán, felnőttem a gimi alatt.

– Mennyire érzed másnak a színházat és a filmezést?
– Teljesen más a kettő. Oké, nem teljesen, de például míg a színházban csupán másfél órám van bejárni egy ívet érzelmileg, a filmnél van idő rákészülni. Ha elrontom a jelenetet, többször újravehetjük. A színházban több mimikát kell használni, ehhez voltam hozzászokva, így nagyon sokat kellett azon dolgozni a forgatás alatt, hogy az arcjátékom ne legyen túl erős vagy túl sok, ebből le kellett venni.

– Mennyiben volt beleszólásotok a filmbe – a forgatás előtt leültetek a rendezővel megbeszélni, hogy neki és nektek milyen elképzeléseitek vannak?
– Persze. Például a szövegeket a mi szájunkra, stílusunkra igazítottuk a legtöbb helyen, ebben szabad kezet kaptunk. A forgatókönyvön nem változtattunk, csak a szövegen.

– Mert úgy éreztétek, nem eléggé fiatalos a nyelvezet?
– Misi (Schwechtje Mihály, a rendező – a szerk.) nem ismeri annyira a mi korosztályunkat. Voltak olyan szlengek, amiket már nem igazán használunk, azokat átírtuk. Nekünk is könnyebb olyan stílusban beszélni a filmben, amit nem érzünk mesterkéltnek.

– A tanárok, diákok hogyan viszonyultak hozzád a film után, odajöttek gratulálni?
– Féltem, hogy féltékenyek lesznek az osztálytársaim, mert ők is részt vettek a meghallgatásokon, végül mégsem ők, hanem én lettem kiválasztva. De egyáltalán nem tapasztaltam féltékenységet a részükről. A premier után elképesztően sok ismerősöm ment el a moziba megnézni a filmet, a volt osztálytársaim és tanáraim is folyamatosan írogatnak, hogy mennyire tetszik nekik.

– Szerinted mi a film fő üzenete?
– Hogy figyeljünk oda egymásra. Nem fajultak volna el a dolgok a filmben, hogyha egymásra több időt szánunk, és valóban odafigyelünk egymásra.

– Az általad játszott karakter, Eszter személyiségével mennyiben tudtál azonosulni?
– Nem vagyok nagy anime-rajongó, ellentétben Eszterrel. De annyira nem volt nehéz ezt a karaktert eljátszani, mert Eszter egy átlagos lány, így nem kaptam nehéz feladatot. Úgy érzem, hogy tudtam vele azonosulni, mivel vannak hasonló személyiségvonásaink, azonban én nem egy befelé forduló típus vagyok, hanem teljes mértékben extrovertált.

– Szeretted a lila hajad, ami a film kedvéért lett befestve?
– Tetszett, csak mikor már vissza akartam térni az eredeti hajszínemre, na, az hosszadalmas folyamat volt. Az is igaz, hogy ha visszafestetném lilára a hajam, biztosan többen megismernének az utcákon, de nem vágyom a sztáréletre.

– Kicsit azt érzem, fel van fújva az internetes zaklatós téma. Annyit hallottuk már a szüleinktől és az iskolában, hogy vigyázz, kinek mit írsz vissza, idegenekkel ne beszélgess... De őszintén, én sosem éreztem valóban veszélyeztetve magam. Te mit gondolsz erről?
– Én látok ebben valós veszélyt. Velem nem történt még ilyen, de annyi olyan szeretethiányos lány van, mint Eszter, akinek a családján is látszik, hogy nem foglalkoznak vele... Apukája fel sem tűnik a filmben, anyukája sem törődik vele. Nincs sok barátja, és nyilván, ha valaki az interneten elkezd felé közeledni, aki ráadásul a plátói szerelme, akkor könnyen belekerülhet abba a hibába, hogy örülvén annak, hogy valaki foglalkozik vele, túl sokat ad vagy mutat magából.

– Honnan jött a filmcím ötlete?
– Már az elején ez volt a cím, s miután leforgattuk a jeleneteket, írt nekünk Misi egy e-mailt, hogy megváltoztatná, csak adjunk neki ötleteket. Valahogy senkinek sem jutott eszébe más, hozzászoktunk ehhez a címhez. Nem tudom, neki honnan jött az ötlet, de nekem kifejezetten tetszik. Találónak érzem.

– Iskolában előfordult-e, hogy zaklattak téged, vagy te voltál-e más zaklatója?
– Inkább általános iskolában voltak ilyen esetek, ott heti szinten ment egy-egy ember kipécézése, ezen nyilván én is átestem. Facebookos veszekedések is előfordultak. Ami engem illet, biztosan bántottam már meg másokat, de ha elő is fordult, nem szándékosan tettem ilyet, hiszen én is ki voltam ennek téve, és tudtam, hogy milyen hatással lehet a másikra a zaklatás.

– Te hogyan reagálsz arra, amikor egy idegen rád ír? Hogy kezeled?
– Ha ír valaki, hogy „Szia!”, akkor visszaírok, megkérdezem, miért írt rám. Ha olyat akar, amit én nem, akkor megszakítom a kapcsolatot, még az elején lezárom.

– Ha te szülő lennél, hogyan tudnád a lányodat megvédeni a cyberbullyingtól?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés... Nem lehet mindentől megvédeni egy gyereket, az internettel úgyis találkozni fog. „Ne beszélgess idegenekkel”, ezt mindenki megkapja, mégis megtörténik. Nem tudom...

– Miről szól még a film az internetes zaklatáson kívül?
– Az emberi kapcsolatokról, az egymásra való odafigyelésről. Bár tini thrillerként van feltüntetve, nemcsak tiniknek szól szerintem. Ugyanúgy van mondanivalója a felnőtteknek, tanároknak, mégpedig az, hogy oda kell figyelni egymásra. A barátaimtól hallottam olyan véleményt is, hogy ezt a filmet kötelezővé kéne tenni az iskolákban.

– Szerinted a RLSM-nek van valami különlegessége? Miben más, mint az ugyanerről a témáról szóló filmek vagy sorozatok?
– Szerintem az más benne, hogy több szemszögből látjuk az eseményeket, ez egyedivé teszi. Így, mondhatni, meg lehet érteni a másik indítékait is. Nem fekete-fehér a történet, hogy van az áldozat és a zaklató, hanem két elveszett fiatalt látunk.

– Egy félmeztelen jelenetet is felvettetek. Nem volt furcsa, kellemetlen?
– Mielőtt elvállaltam a szerepet, tisztázták velem, hogy lenne egy ilyen jelenet és hogyan fog az egész kinézni. Szülői engedélyt is kértek. Ebben a jelenetben nem a vágy tárgyaként van Eszter feltüntetve – ez az esemény valójában az igazi törés az ő életében, amit meg kellett mutatni. Úgy is felvehettük volna a jelenetet, hogy a kamera betakar, de ennek szerintem így volt helye a filmben. Én se szeretem az indokolatlan meztelenkedést, azonban ezt nem éreztem szükségtelennek. Barátságosan zajlott az egész. Az elején nyilván kellemetlen volt, de aztán bele lehetett lendülni. Emlékszem, végigvettük a jelenetet, aztán vége lett, és mindenki elfordult. Megvárták, míg felöltözök.

– Több közönségtalálkozón részt vettél már. Ezek milyen hangulatban teltek?
– Nagyon élveztem például a legutóbbi közönségtalálkozót. Érdekes hallgatni, hogy mások milyen véleménnyel vannak, mit kérdeznek. Szívesen válaszolok, jó érzés beszélni a filmről. Nem húzom a számat, hogy ajj, már megint el kell mondanom azt, amit korábban sokszor elmeséltem... Örömmel teszem ezt, mert csodálatos emlékem van a forgatási időszakról, nagyon szívesen megosztom bárkivel. Az eddig megjelent filmkritikákat is mind elolvastam. Ahogy láttam, nagyrészt pozitív véleménnyel voltak a filmről, ez nagyon jól esik.

– Van még valami, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
– Egy érdekesség jut eszembe: a film végén van egy kórházas jelenetem, fekszem az ágyban. Na, ott tényleg elaludtam (nevet). Aznap egész délelőtt egy futós jelenetet vettünk fel, este pedig a kórházit, így iszonyatosan kimerültem, a 12 órás forgatási napok is kifárasztottak. Szóval az a rész igazán hitelesre sikeredett.

Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes

(Képek forrása: 24.hu, librarius.hu, a nyitóképet Fekete Ágnes készítette)