Így szabadultam ki a drog fogságából #4
SZEMlélek 2018. szeptember 01.

Így szabadultam ki a drog fogságából #4

Monitorfüggőség, hisztérikus roham, káosz – folytatódik a drámai önvallomás, új részlet következik a "Nincsfüggőség" című kötetből, amelynek szerzője Szőke Tibor, a SZEMlélek munkatársa.

szt1.jpg

Mindenféle fájás kerülgeti a diákot

Ötödik osztály utáni nyáron meghalt a papám. Rosszul viseltem. Hiába nem volt szoros a kötelék, bennem égett a vágy, hogy közelebb kerüljek hozzá. Tudtam, hogy beteg. Egyszer be is mentünk hozzá a tüdőszanatóriumba, mert még utoljára látni akart. Erejét megfeszítve jött le a bejárati ajtóhoz, gyerekként én nem mehettem be hozzá a kórterembe. Sokáig kellett rá várni, türelmetlen voltam. Nem tudtam, hogy többé nem láthatom. Talán jobban értékeltem volna azt az utolsó találkozást.

Tőle maradt rám A vizek óriásai című könyv, az egyik akkori kedvencem, akárcsak az olvasás szenvedélyes szeretete. Imádtam azt a könyvet, mert egykor az övé volt. Ifjúkorában katonaként szolgált. 1956-ban, a forradalom kitörésekor, hadnagyi rangban volt, és amikor kitört a balhé, a felkelők mellé állt. Fegyverestül, amit később elásott. Később persze keresték, ő pedig egy ideig a villányi szőlőhegyen bujkált, míg a „legjobb barátja” fel nem adta. Besúgó lett a barátból. Van ilyen. Nagyapám disszidálni akart, de nagyanyám nem ment bele, nem akarta magára hagyni az anyját. A papám börtönbe került, halálra ítélték. Kegyelmet később a három gyermeke miatt kapott. Sokáig volt börtönben, sokat kínozták. Anyám egyik első emléke, ahogy az apját verik az ávósok, majd véres fejjel elviszik otthonról. Élete végéig megfigyelés alatt tartották. Munkát csak a bányában kapott. Megtörten és elhanyagoltan távozott közülünk, de egyenes tartással.

Egy nap nála reggeliztem. A romániai forradalom idején volt ez, amikor az erdélyi magyarokat is sorra érték az atrocitások. Elkészítette a reggelimet, de ő magának nem terített. Kérdésemre, miért nem eszik, azt felelte, már jóllakott a románokkal. – Dögölne már meg ez a Ceausesco! – mondtam nagy komolysággal. – Senkinek a halálát nem szabad kívánni! – szólt rám szigorúan. Noha nem volt vallásos, ezzel az egy mondattal egy életre megtanította nekem a kereszténység egyik fő igazságát.

1956 árnyéka még abba a pécsi, kertvárosi panellakásba is elért, ahova 1991 nyarán, a nagyapám halála után költöztünk. A lakást neki utalták ki a rendszerváltás után, megköszönve a hazáért tett szolgálatait. Másfél szobás betonlyuk. De költözni kellett: anyám és apakettő is Pécsen dolgoztak, könnyebb volt így. Jött a nővérem is, behurcolkodtunk egy még kisebb panelba, annak is a fél szobájába. A lakótelepen amerre a szem ellát, mindenhol szürke betonházak magaslottak soksok kis lyukkal, amikben emberek élték a mindennapjaikat. Hamar feltűnt a nyomor új dimenziója. Tele volt a környék zűrös sorsú családokkal, emberekkel. Csak a mi lépcsőházunkban minden emeletre jutott egy alkoholista, családját bántalmazó és/vagy gyermekét egyedül nevelő. Ha két emberszabású szardíniát bezárnak egy konzervdobozba, annál már csak egy rosszabb lehet: ha még élnek is. Ilyen volt kettőnkre az a fél szoba. Zavar volt bennem, feszültség és szomorúság. Remek táptalaj a féregnek, amely a lelket rágja. A keserűségtől, a magánytól, a sértettségtől hízó gyűlöletnek.

A nevelőapám informatikusként dolgozott. Mindig ugyanakkor ért haza. Háromnegyed négy előtt kettő perccel. Szerettem ezt. Akkoriban már volt számítógépünk, hazahozott egyet a munkájához. Volt rajta néhány játék, ezekbe el tudtam menekülni. Fájdalomcsillapítás. Nyári szünet volt, akkor költöztünk és nem csináltam mást, ültem a gép előtt, amennyit csak engedtek. Az új iskolát még nem kezdtem el, senkit nem ismertem. Csak a számítógépes játékokon járt az eszem. Nem volt nehéz dolgom, anyámék annyit dolgoztak, hogy kedvemre menekülhettem ebből a világból. Senki nem szólt bele. Minden gondolatom az volt, hogyan tűnhetnék el a monitorban, és hogyan időzhetnék ott a lehető legtöbbet. Akkor nem kellett arra gondolnom, hogy új helyen vagyok. Hogy mi lesz itt velem. Hogy miért nem lehetett tovább nagyapám. Hogy miért nem vehetem meg magamnak azokat a drága dolgokat, amikre annyira vágyom. És egyáltalán, miért akarok drága dolgokat? Tele voltam fájással. Undok kis lény az, amely a szívre tapadva folyamatosan gyengíti azt.

A hatodik osztályt új iskolában kezdtem. Megint. Meghúztam magam, csak néztem ki a fejemből. Sok volt a változás, ez először a német jegyeimen látszott meg. Kaptam egy kettest. Sosem történt még ilyen. Aztán javítottam, de ez volt az első megrogyás a tanulmányaimban. Próbáltam kapcsolatokat kialakítani, hamar összejött. Elég volt hozzá néhány beszólogatás az órákon. Hamar befogadtak. A régi barátaim közül csak egy hiányzott jobban, akinél gyakran játszottunk a számítógépével. Hétvégenként meglátogattam.

A környékbeliekkel nem barátkoztam. A megszokott kisvárosi hangulathoz képest minden túl nagy volt. Széttört a kis látszat idillem, megint. Minden nagyobb lett. A problémáim száma, a bennem lévő feszültség, a kétely és keserűség a lelkemben. A legkülönfélébb fájásokat ismerte az a környék. Minden fájt ott a lakótelepi kölyköknek. Az iskola például nagyon. Az, hogy még tanulni is kellett, még jobban. Még otthon sem hagyott békét senkinek. Csak kínozta, nyaggatta az ártatlan gyermekeket a sok oktalan okítással. Nem értettem igazán, hogy miért kell az embernek azt a kicsiny fejét, mely éppen hogy ül a nyakán, ilyen kitartó erőszakkal tömni éjjel, nappal. Később ez a gondolat vezette bennem azt a forradalmat, amiből egy végkimerülésig folytatott szabadságharc lett.

Minden pénteken Siklósra utaztam, vissza a mamához. Akkorra a kapcsolatunk már sokat javult, jóval elfogadóbbá vált. Ott maradtam hétvégére, bandázni a kis barátaimmal és segíteni, ha kellett. Szerettem vissza járni és itt a gép nem is kellett igazán. Ide más élmények kötöttek.

A monitorfüggőség egyre több gondot okozott, volt, hogy hisztérikus rohamot kaptam, ha nem játszhattam. Ráadásul egy újabb, mindennél különösebb fájás is csatlakozott a már meglévőkhöz. A lányok. Ők is egyre jobban fájtak. Szívestül-lelkestül vonzottak, minden testrészükkel, ugyanakkor sehogyan sem bírtam úgy szólni nekik, hogy azzal meg legyek elégedve. A bennem lévő univerzum káoszba csúszott. Mindenféle ismeretlen érzés rángatott, lökdösött, én pedig csak pislogva néztem egyre gyakrabban magam után.

Szőke Tibor

* * *

Ide kattintva rendelhető meg a Nincsfüggőség című kötet.

book_cover3.png

süti beállítások módosítása