A csend elviselhetetlen zajjá nőtte ki magát – kevesen bírják, ők se sokáig.

Egy barátom mondta egyszer, hogy ha otthon kikapcsolják a wifit, leáll a gyerek légzése. Jót kacagtam ezen akkor, aztán azóta gyermekfelügyelőként gyakran tapasztalok ehhez hasonló tüneteket a fiatalokon. De nem kell messze mennünk, hisz ki ne ismerne olyan embert, aki nem tud tévé nélkül elaludni, vagy aki nem bírja elviselni a csendet. Nem nézem, csak kell, hogy menjen valami...

Réges-régen valaki rájött, hogy ha megtud valamit, akkor az neki jólesik. És akkor meg akart tudni még többet. Néha ez nehezebben ment, és akkor elkezdett kitalálni dolgokat, amiket esetleg megtudhatott volna, de nem tehette. Aztán megosztotta nem tudását és ennek vége nincsen azóta sem. Így nőtt a „tudás léggömbje”, és napjainkban komoly idegösszeomlással is tud járni, mikor kipukkad és kiderül, hogy végig be volt borulva. Hogy ki volt az első, akinek a nyelve életre kelt, az mára már mindegy is. A nyelv-ellés ránk szülte sohavégetnemérős szómenését. És a haszontalan, felesleges információk megkezdték világhódító és romboló útjukat.

Az elmúlt pár évtizedben hirtelen mindenhol feliratok lettek, és szavak és mondatok és kifejezések. Mindenre került még valami, mintha ami lenne, az nem lenne elég. Semminek sincs vége, mindenbe bele kell kezdeni, bele kell fogni, hogy mindig menjen valami körülöttünk. Mindig mindent folyamatosan magyarázni kell, vége nincs a szóáradatnak földön, vízen s levegőben. Írva, nyomtatva, hirdetve, sugározva, letöltve, feltöltve. A vessző lett az új pont.

A képernyők mint hatalmas százlábúak mindenhova bemásztak és mindent elárasztottak. Bebújtak az óráinkba, a telefonjainkba, az agyunkba, az ágyunkba. Nem sok kell és a reggelinket is csak letöltjük, kinyomtatjuk, és nem alszunk majd, csak kicsit összetömörítjük az ébrenlétet. Persze, nem jó ez így, blablabla, satöbbi...

Ha van valami, (több ilyen van) ami teljesen legális és elfogadott kábítószer, akkor az az FI. Felesleges Információ. Túladagolása szinte elkerülhetetlen. Választhatok például több száz Jézus-követés közül, de bármelyik képviselőjét kérdem, akkor csak az övé lesz az igazi. Persze, a másik se olyan rossz, csak nem olyan jó. Mindenre találok száz változatot és mindenről olvashatok rengeteg semmit. Ha egy nap esetleg nem akarnék olvasni és se telefont, se tévét, semmiféle képernyőt nem néznék, akkor is ott lenne még ezer reklámtábla, mozgó és mozdulatlan felületeken ezer meg ezer helyen. És ha ezekre se néznék rá, akkor még ott vannak a ruhák is. Divat is lett a mindenféle címkézett, feliratozott póló, nadrág, sapka. És ha meztelen járkálnánk, akkor meg jönne valaki és hosszan beszélne arról a rengeteg dologról, amit látott, hallott, olvasott és egyedül már képtelen feldolgozni, mindenképpen terhelni akar vele. Talán nem tudatosan, de mégis.

Ha hirtelen leállna az infótúltengés, akkor is jó hosszú időbe telne, ha egyáltalán a végére érnénk valaha azok feldolgozásának, amikkel addig dolgunk volt. Túltoltuk a mindent, és még azon túl is toljuk, mert ugye a mágikus szavak fogva tartanak: a „sosem elég” és a „még, még, még”. Az ember természetes kíváncsisága állandóan stimulálva van. Csecsemőkorban elkezdődik, aztán folyamatosan adagoljuk a kicsiknek. Milliárdnyi játékunk, színes, hangos cuccunk van, a babaruhák fel vannak dúsítva információkkal. Kis képek, kis feliratok, mindenféle manók, törpök, tündérek. Könyvnyi anyaggal találkozik a gyerek, pedig még a színeket sem ismeri. Hogy jó-e ez így, azt én nem tudom, de terhelő, az biztos. Szavakat tenni a ruhákra és különféle jeleket/képeket – ezek mind-mind információt hordoznak és hiába szokjuk meg, az agyunkat folyamatosan terheljük vele.

Értem én, hogy szűrni kell, de a szűrőt is tisztítani kell. Mert ha dolgozik, tömődik. De hogyan, ha már alig van a Földön talpalatnyi hely, ahol nem kell szűrni semmit? Mit lehet tenni, ha mindig van mit nézni, csak hogy egymást ne lássuk?

Hiszem azt, hogy ha a felesleges információk helyére pozitív, hasznos és tápláló gondolatokat teszünk, akkor sikerülhet a túladagolást megakadályozni. Erre találtam ki a céduláimat, amikkel egész egyszerűen elárasztottam a világunk egy kis részét. Ha már úgyis mindenhol olvasásra, elemzésre, információ-feldolgozásra vagyunk kényszerítve, akkor legalább válasszuk a jót, a jobbat, a hasznosat és üdvöset. Olvassunk bármi olyat, amiről tudjuk, hogy sok embernek jobbá, szebbé tette az életét. Amiből szeretet és jókedv árad, így a jó dolgok tudnak növekedni a lelkünkben, ha magunkhoz vesszük.

A szennyvízcsapot nem tudjuk elzárni, de szűkíteni tudjuk a belénk áramló koszt és mocskot. Ha akarjuk. A Bibliát nagyon tudom ajánlani, a szűrőt is remekül tisztítja.

A hírolvasást is érdemes minimálisra fogni. Ha valami nagy dolog történik, és az esetleg a mi életünkre is befolyással van (ritkábban fordul elő, mint gondolnánk), azt úgyis el fogja mondani valamelyik hírfüggő a környezetünkből, aki sajnálatos módon állandóan magát keseríti a világ dolgaival. A hírolvasás borzasztóan terhelő az agyra nézve. Szinte az összes hír csak akkor van hatással az életünkre, ha elolvassuk és még hagyjuk is, hogy bennünk dühöt, haragot, szomorúságot keltsen.

A Facebook hírfolyamot is egészen a fehérségig lehet tiltogatni, ettől még a hirdetésajánló algoritmus is megzavarodik. Nekem bevált, mindenkit és mindent letiltottam (igen, még a családomat is (igen, még a feleségemet is)), így volt időm végiggondolni, kire is vagyok ily módon kíváncsi. Mondjuk a szomszéd bácsira. És átkopogtam.

Éljünk úgy, hogy ha lepereg előttünk életünk filmje, az ne csak egy gyorsan gördülő Facebook hírfolyam legyen! :-)

Szőke Tibor