Nem készült úszónak, mégis világkupát nyert, Európa-bajnok lett. Örülne, ha kevesebb figyelem áradna felé, pedig sokan modellkedésre buzdítják. Lelkierő, hit, küzdelem és Ferenc pápa is szóba került a SZEMléleknek adott interjúban.
– Kora délelőtt beszélgetünk egy uszodában. A legtöbb embereknek most indul a napja, Te pedig épp befejeztél egy 3 órás edzést. Hogy bírod ezt az élettempót?
– Ehhez szoktam hozzá gyerekkorom óta. 8 évesen tanultam meg úszni, 10 évesen már heti 10-11 edzésen vettem részt. Számomra ez a normális életritmus. Reggel 6-tól 9 óráig edzésen vagyok, vagy 10-ig, attól függ, milyen időszakban vagyunk. Aztán elvégzem a napi teendőket, ebédelek, pihenek, délután pedig jövök vissza az uszodába 3-ra, és itt vagyok 5-ig. Szerintem mindenki dolgozik ennyit. Mindig úgy tekintek az életemre, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek, ráadásul az lett a munkám, ami a hobbim volt.
– Aligha lennél hiteles reklámarca a minél kevesebb erőfeszítéssel minél nagyobb vagyon összegyűjtését célzó világtrendnek.
– Aki meg akar gazdagodni, ne úszni kezdjen! Jó pár évet bele kellett tenni, hogy ott legyek, ahol most vagyok.
– Mi motivált téged azon az úton, ami az élsportig vezetett?
– Érdekes a történetem, mert nem az vagyok, aki gyerekként meglátott valakit a tévében, és emiatt késztetést érzett arra, hogy úszó legyen. A szüleim sportkedvelő emberek voltak, mindketten versenyszerűen atletizáltak – azt gondolták, majd én is atléta leszek. 8 éves koromig nem is tudtam úszni, bár nagyon szerettem a vizet. Akkor levittek a pécsi ANK Úszóklubba, megtanultam úszni, majd pár hónap múlva a nevelőedzőm, dr. Petrov Anatolij szólt, hogy lenne egy verseny, amire el lehetne menni. Apukám meglepődött, hogy miért mennék versenyre, hát ez a gyerek még csak most ismerkedik az úszással. Eljött és látta, hogy igenis sikerült végigúsznom a hosszt, ráadásul annyira nem is rossz idő alatt, bár pontosan nem emlékszem az eredményre. A kisebb versenyek után jöttek a nagyobbak, folyton sikerélményem volt. Aztán, mire feleszméltem, 14 éves koromban elmentem az EYOF-ra, az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválra, ami viszonylag nagy dolog az úszásban. 2017-ben épp Győrben tartották, de akkor, 2003-ban Párizsban volt. Ma is emlékszem, hogy kaptunk piros-fehér-zöld színű melegítőt, hatalmas verseny volt, és ott sikerült nyernem. A következő évben már olimpiára mentem, és ez lehetett az az időszak, amikor elhatároztam, hogy ezt a pályát szeretném a jövőben folytatni. Persze addigra már leúsztam nagyon sok kilométert.
– Nem készültél tehát tudatosan sportolónak, hanem felismerted, hogy mennyire jól megy az úszás, és ha már megy, miért ne csinálnád.
– Igen, és még szeretem is csinálni. Gyerekként folyton kértem a szüleimet, hogy hadd maradjak kicsit tovább edzeni, mert az elején nem órákig úsztam, nem is bírtam volna. Mindig azt láttam, hogy a többiek még maradnak, de nekem kevesebb volt az adag. Ezért kértem, hadd maradjak még egy félórával tovább, aztán szólt az edző, hogy reggel is van edzés, lehet jönni fél 6-ra. 5. osztályban emiatt iskolát váltottam, hogy közelebb legyek az uszodához. Addigra már hoztunk számos áldozatot, például apukám folyamatosan vitt edzésre – ha nem így történik, akkor én sem vagyok itt. Ő kelt velem 4.20-kor, készítette a reggelimet, és elvitt a hajnali edzésre...
– Először mentél edzésre, utána iskolába, onnan újra edzésre?
– Így van! Nagyon praktikus volt, hogy a nevelési központban úsztam és a nevelési központ iskolájába jártam Pécsen. Csak át kellett szaladnom egy agórán és már bent voltam a suliban.
– Mindaz, amiről mosolyogva mesélsz, valójában óriási teljesítményt jelent, ami rengeteg megpróbáltatással jár. Fél éve jártál a Vatikánban, amikor Ferenc pápa sportolókkal találkozott. Ha jól tudom, olyasmit mondott a beszámolók szerint, hogy bár sokan „likvid” életet élnek a világban, szinte szétfolynak, ti, akik közel vagytok a vízhez, mégis keményen dolgoztok, hiszen lelkierőre van szükség ahhoz, hogy újra és újra megküzdjetek a távokkal, időkkel. Mit gondolsz erről?
– Mindenképpen fontos szerepe van a lelkierőnek. Ha csak arra gondolok, hogy a 21. szezonomat kezdtem most... Naponta kétszer beugrani a vízbe ennyi időn keresztül, szerintem ez szörnyű dolog. Biztos furán hangzik, hogy miért lehet ez olyan rossz érzés, de higgyék el az olvasók, hogy 20 éven keresztül napi kétszer beugrani a hideg vízbe nagyon nehéz tud lenni. Persze a felkelést sem lehet megszokni, az sem jó érzés, de azt mondom, azon már túl vagyok. De ha felkelek és beleugrok a vízbe, akkor még mindig semmi nem történt. Ezzel nem lehet versenyt nyerni, ettől nem fogok gyorsan úszni. A lényeg ott kezdődik, hogy mennyire tudom rávenni magam, hogy ez fáj, hogy az egész, amit csinálunk, nem egy jó érzés, küzdelemmel jár. Saját magamnak kell tulajdonképpen kierőszakolnom azt, hogy még gyorsabban ússzak.
– Olvastam a honlapodon egy hármas mottót, amiből a középső úgy hangzik: „Hiszek és küzdök.” Miben hiszel és miért küzdesz?
– Próbálok magamban hinni, és magammal küzdök. Saját magam a legnagyobb ellenfelem. Minden nap meg kell küzdenem a lustaságommal, de ez szerintem mindenkinél így van, csak nem mindenkinél ennyire tudatos. Ha valaki megpróbál egy kicsit egészségesebben étkezni, nem egész nap csokin élni, az is küzdelem. Legszívesebben folyamatosan nutellás palacsintát ennék, de az nyilvánvalóan nem vezetne sehova.
– Azon a szinten, ahol te sportolsz, talán már nem elsősorban erőnléti kérdés a versenyzés, noha az is kell hozzá, hanem fejben, lélekben dől el?
– Sok dolog fejben dől el. Én egyébként mindig nagyon hittem a munkában, és a mai napig azt gondolom, hogy munka nélkül hiába erős valaki... Próbálom így élni az életemet. Mindig igyekeztem szorgalmas lenni, s próbáltam abban hinni, hogy ha megcsinálok valamit, akkor önbizalmam lesz attól, hogy elvégeztem az adott feladatot.
– Milyen benyomásokat szereztél Ferenc pápáról?
– Nagyon kedvesnek tűnt. Nem is tudom, hogyan bírja azt a rengeteg feladatot. Sokan voltunk ott: Kapás Bogival képviseltük a magyarokat, de minden nemzetből jött legalább két ember. Viszonylag nagy verseny volt a Sette Colli, szóval elég sokan mentünk el erre a találkozóra, és tényleg azt éreztem, hogy nem értem, hogy tud ennyi kedvességet árasztani magából. Hálásak lehetünk a sorsunknak, hogy ott lehettünk.
– Nyertél világkupát, Európa-bajnok, országos bajnok vagy, ezekről a szép sikerekről mégis mintha keveset beszélnénk idehaza. Magyarországon a sport, különösen a vizes sportágak virágkoráról beszélhetünk – itt volt a vizes világbajnokság, felépült a Duna Aréna, jelentős az úszás népszerűsége. Mindeközben igen negatív, üzleties, átpolitizált felhangok is kapcsolódnak ehhez a sportághoz. Hogyan éled meg mindezt profi úszóként?
– Nehéz kérdés, mert tényleg van egy jó és egy rossz oldala ennek a fokozottabb figyelemnek. Nyilván többen és többször látnak minket a sajtóban, mint 10 évvel ezelőtt, a kisgyerekek többet találkoznak velünk. Előfordulhat, hogy valaki azért kezd el úszni, mert lát a tévében, és látja, hogy ez egy jó dolog. Viszont én sosem azért úsztam, hogy híres legyek, hogy megismerjenek, hogy beszéljenek rólam – sosem szerettem a felhajtást, de ez nyilván a személyiségemből adódik. 2004 óta járok világversenyekre, s emlékszem, hogy egy évtizede nem az volt, ami ma. Most, mikor kijövök a medencéből, rögtön az úszás után várnak rám újságírók az úgynevezett mix-zónában, néha 4-5 ember is interjút akar készíteni, és négyszer, ötször teszik fel ugyanazt a kérdést. Újra és újra el kell mondanom ugyanazt, közben alig kapok levegőt, pedig akkor épp levezetnem kéne, végeznem kellene a rutint, ami azért fontos, hogy ha döntőbe kerültem, akkor a következő úszásom is jól sikerüljön. Az ilyenkor elhangzó kérdések ráadásul szerintem teljesen feleslegesek: mit tudnék arról mondani, amit kettő perccel ezelőtt produkáltam? Ekkor még nem találkoztam az edzőmmel, sokszor nem is emlékszem arra, pontosan mi történt, mert még önkívületi állapotban vagyok. Beleadtam mindent, de mit lehet erről beszélni? És ahány számban elindulok, annyiszor várnak rám a sajtómunkások. Állítólag az embereknek igényük van rá, hogy lássanak minket, hogy elmondjuk, mi történt, de gyakran túlzásnak érzem ezt a figyelmet. Nyilván megtettem, amit meg tudok tenni, de előbb magamban kellene feldolgozni a történteket.
– Úgy érzed tehát, hogy túl sok figyelem irányul feléd?
– Igen. Ez néha zavaró, de ilyenkor is megpróbálok örülni annak, hogy ennyire népszerű az úszás.
– A korábbi kérdésem részben arra vonatkozott, hogy a hazai média témaválasztását úszás, pláne női úszás kapcsán eléggé meghatározza Hosszú Katinka személye és a vele kapcsolatos ügyek. Sok hasonlóság van köztetek, hiszen világszínvonalon versenyeztek, de ő egyrészt felépített maga köré egy márkát, másrészt úgy tudom, többször számodra hátrányosan kapott olyan versenyzési lehetőséget, amivel aztán nem élt. Az edződ is nyilatkozott arról, hogy ez azért neked és a körülötted kialakult csapatnak rosszul esett.
– Az olimpia volt az egy ilyen alkalom, ahol két személy indulhat egy úszásnemben ugyanabból a nemzetből. A legjobb kettő. Az „A” szintet kell teljesíteni ahhoz, hogy indulhasson valaki, ezt 200 méter pillangón hárman is elértük. Ez a legnehezebb számok egyike, ehhez kell a legtöbbet edzeni, a magyarok szerintem ezért is jók benne. 5 századmásodperc előnnyel Szilágyi Lilunak volt a legjobb ideje, a második helyen holtversenyben voltunk Katinkával. Az akkori szövetségi kapitány úgy döntött, hogy Katinka jobb úszó, ezért ő döntheti el, kéri-e ezt a számot, vagy nem. Ezt el is kell fogadnom, hiszen volt másfél évem arra, hogy javítsak az időmön. Azt gondolom, magamra lehetek csak mérges. Ő bekérte ezt a számot, aztán meg nem indult el rajta, ami nyilván egy kicsit furcsa, és magamra vehetném, ha szeretném, de nem olyan ember vagyok. Úgy gondolom, ez már elmúlt, tovább kell menni.
– Vele, Kapás Boglárkával, Verrasztó Evelinnel és a többi élsportolóval szoktátok tartani a kapcsolatot?
– Korábban sokkal szorosabb volt a kapcsolatunk. Szinte együtt nőttünk fel, az edzőtáborokban nagyon sokat voltunk együtt, a versenyek is összekovácsoltak minket. Aztán, ahogy múltak az évek, felnőttünk, eltávolodtunk egymástól, de ez teljesen normális szerintem. Jó kapcsolatban vagyunk, de a szabadidőmben nem őket keresem elsősorban.
– Korábban úgy fogalmaztál, a siker fokmérője számodra a boldogság. Kifejtenéd, hogy szerinted mi a boldogság?
– Fontos, hogy sikerélménye legyen az embernek. Sikerélmény pedig bármi lehet, amit az ember annak él meg. Én meg tudtam élni sikerélménynek azt is, hogy 6. lettem egy döntőben. És bár nem nyertem életem során 40 olimpiai aranyat, de büszke vagyok arra, hogy egy olimpián 7. voltam. Amikor kiszálltam a vízből, nyilván kicsit mérgelődtem. Kellett hozzá az edzőm, a családom bátorítása, hogy belássam, nincs min szomorkodni. Sokan leúszták ma például velem ugyanazt a 7 kilométert, de lehet, hogy soha nem érik el azt, amit én elértem. A boldogság szerintem az, amikor érzed, hogy van eredménye annak, amit csinálsz, vagy el tudod érni azokat a célokat, amiket kitűztél. Ez elégedettséggel tölt el, és fontos ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben.
– Boldog ember vagy?
– Többnyire. Amikor majd hazamegyek a macskámhoz, megsimogatom, mert szeretem a macskámat, és ez is boldogsággal tölt el. Vagy ha főzök valamit, és ízlik az embereknek, attól is boldog vagyok. Sok olyan apróság van a mindennapjainkban, ami boldogságra ad okot, csak néha nehéz észrevenni ezeket a lehetőségeket.
Beszélgetőtárs: Gégény István
(Fotók: Moór Dávid)
