Gyilkosság kamerák előtt, kamion hajt a tömegbe, patakban folyik a vér Szíriában - néhány cím a friss sajtóból. Nem ilyen adventre vágytam. De mit kezdhetnék mindezzel?

Legszívesebben kikapcsolnám a világhálót, vagy inkább visszaforgatnám az idő kerekét pár nappal ezelőttre, amikor még nagyjából minden rendben volt. Nem csupán azért lenne mégis naivitás ezt tennem, mert lehetetlen, hanem mert dehogy is volt minden rendben a világban. Csak épp láthatóbbá vált a brutális történések sűrű koncentrációja által, hogy milyen világot építünk magunknak.

Nem is kell messzire, török, szír, német területre mennünk, hogy öldöklő támadásokkal szembesüljünk. Hazánkban leginkább szavakkal lövöldözünk egymásra, de a kommunikációs hadviselés forrása ugyanazon tőröl fakad. Ahogy a körmendi plébánost és káplánját érő gyalázkodás kapcsán egy hozzászóló az egyik portálon fogalmazott: nem kellenek nekünk idegenek, hiszen mi azt is gyűlöljük, aki emberségesen cselekszik. A gyűlölet drogjáról Szőke Tibor írt érzékletes bejegyzést a minap. Érdemes elgondolkodni rajta.

De tényleg, hogyan tovább? Szokjunk-e hozzá, hogy ilyen a világ? Rettegjünk-e a karácsonyi vásárban, amikor felzúg egy teherautó hangja a közelben? El merjünk-e menni kiállításmegnyitóra, ha ott diplomata is köszöntőt mond?

Ismét, újra, egyre bátrabban, egyre lehalkíthatatlanabbul tör fel bennem a dallam és az üzenet: hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem. Nem tudok közvetlenül változtatni Aleppó szörnyűségein, nem adhatom vissza az orosz nagykövet életét, nem fékezhetem le azt a kamiont, nem forgathatom vissza az idő kerekét. De igenis tehetek valamit, ami megváltoztatja az eddigi forgatókönyvet. Tudok oda lépni, ahová talán sokan félnek lépni, képes vagyok olyat mondani, vagy nem mondani, ami ellene hat az ösztönök gravitációjának. Cseppekből épül a tenger - néha könnycseppekből.

Az nem naivitás, hogy kicsiny búzaszemként hiszek a terror, a gyűlölködés megváltoztathatóságában, hanem remény. Emberfeletti, természetfeletti remény. Ez vezette Máriát is Józsefet is, akik a legelső adventet óriási megpróbáltatások között élték meg (napokig szamárháton utazni, pár nappal szülés esetén, kinek van kedve kipróbálni?), akiket mindenki elutasított, akiknek az "állati" körülmények közötti születés után menekülniük kellett, akik jól ismerték a terror ízét. De ha ők nem teszik meg a maguk lépéseit, ma nincs karácsonyunk.

Van-e mit ünnepelnünk ebben a szörnyűségekkel tarkított, brutális világban? Maradt-e még értelme, esélye az őszinte karácsonyozásnak? Fájó kérdések mozognak bennem. A válasz pedig talán az lehet, hogy ez nem a környezetemen, a médián, a terroristákon, hanem rajtam múlik.

Gégény István