Ismerjük az érzést, amikor valaki, vagy valami felbosszant. Aztán elhessegetjük, de csak visszaszáll, mintha élne, és megint elénk-belénk férkőzik. Persze mi hívjuk életre, mert azért, ha már jött, egyen szegény. Még rá is zendítünk, hogy jó kövérre hízzon bennünk.

Te, az már megint azt mondta, mert így mondta, mert azt úgy csinálta, vagy miért nem azt csinálta, mert ezt kellett volna tennie, annak nem így kéne gondolkodnia, az hogy néz ki, ez hogy néz be...

Már bent is van az adag. És ez persze nem elég, mert utánaolvasunk, ha mondjuk közszereplő az illető, és megosztjuk másokkal, hogy együtt fröcsöghessünk. Vagy keresünk valakit, aki szintén hasonló véleményen van, majd a végletekig eltervezzük, mit csinálnánk máshogy és vele, meg a hozzá hasonlókkal.

Aztán növeljük az adagot. Esetleg felhívunk valakit, s ha nem kielégítően hasonlóan gyűlölködik, akkor felhívunk mást is, elmondjuk neki is, vagy ráírunk cseten, kibeszéljük írásban is és megállapodunk, hogy gyűlölni kell. Kell az adag. Mert anélkül nincs élet. Hiszen, ha már nem érezzük azt, hogy szeretnek és szeretni kell, akkor legalább gyűlöljünk. Ahhoz nem kell annyi erőfeszítés. Azt lehet a tévé előtt, telefont nyomogatva, lehet osztani-szorozni, látszólag büntetlenül, álnéven. Mindent lehet, csak akarni nem kell. Lefelé, egyre lejjebb és lerántani másokat is. Mit képzel a másik, hogy jól van önerőből, mi?

A gyűlölet olyan, mint a gravitáció. Mindig lefelé húz, mindent magával ránt. Az ember önmaga dönti el, hogy segít-e neki ebben és táplálja, vagy ellenáll. Elengedni magunkat és esni lefelé - ez gyengeség. Mi sem egyszerűbb annál, mint kiválasztani a gyűlölendő személyt, tárgyat, eszmét és erősen összpontosítani rá. Olyan ez, mintha kifúrnánk egy szennyvízelvezetőt, a tartalmát pedig magunkba engednénk.

Semmi férfiasat és értelmeset nem látok az uszításban, gyűlöletkeltésben, viszályok szításában. Fejlődésükben megakadt, mérgezett lelkületű „felnőttek” játéka ez, akik saját hasonlatosságukra akarják teremteni világunkat. Tele vagyunk köpve mások szemetével. Gondolatban, szavakban, tetteinkben természetellenes módon mérgezzük egymást. Kérdezésre tudjuk, hogy értelmetlen, haszontalan és pusztító érzelmeket táplálunk, mégsem tudunk megszabadulni tőlük. Olyan ez, mint a kábítószer. Kell az adag. Még egy híradó, még egy panasz, siránkozás, még egy kiabálás, még egy megjegyzés. Ezeréves játszmák közt fullasztjuk egymást.

Ha a külsőre, külsőségekre helyezzük a hangsúlyt, akkor belsőnk kiüresedik és sötétség fog lakni benne. Ez a gyűlölet. Az évek alatt összegyűlt nemfigyelés, elhanyagolás, nemtörődés, félreértés, félremagyarázás. Hazugságok és lélekmérgek. Értelmi erőszakok. Oktatókkal, akik magukról alig tudnak. Vezetőkkel, akiknek saját magukhoz sincsen jogosítványuk. Kullogunk utánuk, tűrjük. Kell az érzés, kell azt gyűjteni, hogy lehessen magunkat ölni, marcangolni, sérteni, sérülni. Gyűl-ölni.

Ez bizony a legkeményebb és legpusztítóbb, teljesen legális drog. Bárhol és bármikor elérhető, ingyen van, de hatalmas árat kell fizetni érte. A beetetés után egyre többre vágyunk. Ha beismerjük, ha nem. Kell még egy löket, és ebben nem vagyunk fukarak önmagunkkal, sem a másikkal. Kérdés nélkül kritizálunk, vádaskodunk, rágalmazunk, fúrunk, faragunk, bőszítünk, lázítunk, tüntetve tüntetjük el a csíráját is jónak. Bizony, mindig magunkból, hiszen gyűlöletünk tárgya a rá irányuló negatív energiákból csak tovább táplálkozik.

Persze, van itt még valami, ami bárhol, bármikor fellelhető teljesen ingyen. Jobb minden drognál, korlátlan mennyiségben fogyasztható, sosem fogy el, sosem múlik el. Túladagolása erősen ajánlott, terjesztése kötelező, gyakorlása maga az Élet. Ez a szer bizony mindig etet, mert ez nem más, mint a Szeretet.

Szőke Tibor