Egy menekült a sok közül. Elvesztette az otthonát, a ruháit, a konyhaberendezését, a könyveit, az emléktárgyait. A biztonságérzetét, hogy hol fogja álomra hajtani fejét, hogy mit fog enni holnap. 9 éves, hat testvérével és szüleivel menekül. Az sem biztos, hogy az egész családja befér egy csónakba, de nem akarják elveszíteni egymást. 1944-et írunk, a menekült pedig Mustó Péter atya volt.

A Magyar Helsinki Bizottság munkatársa, Somogyvári Zoltán készített interjút Mustó Péter atyával, amelyben a jezsuita szerzetes beszámol menekültként töltött éveiről, amikor évekig élt táborokban, idegenként mások hazájában. Emlékeit osztja meg, melyek 2015-ben villantak fel előtte ismét, amikor a menekült helyzet kiélesedett hazánkban.

Az elmúlt években egy közelebb került a menekült, akiből az országunk határát átlépve már migráns lett. Migráns – a szó, amely eltakarja a menekülő arcát, mondja Mustó Péter atya. És falakról is szól Péter atya, amelyek még sosem oldottak meg semmit, csak kétségbeesett próbálkozásnak tűnnek, hogy az élet erejét feltartóztassák.

A népvándorlástól való félelmet nem tartja alaptalannak, de a félelem felerősítését felelőtlenségnek tartja, ami megoszt, és akadályozza a megoldások keresését, véli a jezsuita szerzetes. Arra is figyelmeztet, hogy a köztünk hogyan terjed egyre inkább a gyűlölet és az elutasítás.

„Nem megvédenünk kell a kereszténységet, hanem élnünk kell a hitet. A hitet abban, hogy Isten megbékíti és összehozza az ellenséges vallásokat.”

Saját tapasztalataiból merítve beszél arról is, hogy milyen nehéz az élet a menekült tábor után, amit igazán csak felnőttként értett meg. Kilépve a tábor „biztonságot” adó bezártságából, ott áll a menekült, a kivándorló, az „új hazát kereső általában tettrekész ember. Semmije sincs, csak a léte és élniakarása. Mindent megtesz, hogy megtalálja a helyét az új környezetben és életlehetőséget teremtsen magának.”

Olyan példákat sorol, amelyek a menekültek befogadásának sikeres példái, de útmutatást ad a félelem ellen, hogyan találunk kiutat belőle, a felebaráti és ellenségeink szeretetéhez ad kapaszkodót. Arra buzdít, hogy nézzünk szembe a menekültügy kérdésével úgy, hogy egy menekült szemébe nézünk – így személyes arca lesz az „ügynek”, a „szociális esetnek”.

„Ha látom az arcát, észrevehetem, hogyan érezheti magát ő. Észreveszem a saját félelmeim mellett az ő félelmeit is. Akkor jóindulat ébredhet. S nem csak védekezem. Akkor tudok megoldásokat keresni.”

„Nincs keresztény ember és muzulmán ember. Nincs magyar ember és afrikai ember. Csak ember van. Testvérek vagyunk. Az arabok is testvéreink. A muzulmánok is. Kain hiába állítja, hogy „nem vagyok a testvérem őre”. Felelősek vagyunk egymásért.”

***

A Mustó Péter atyával készült teljes interjú a Jezsuita Menekülszolgálat oldalán olvasható.