IFA atya: azt mondják, úgy prédikálok, mintha pizzáznánk
Gégény István 2016. május 05.

IFA atya: azt mondják, úgy prédikálok, mintha pizzáznánk

Pap létére bátran beszél a szexről, Isten nem teszi szerinte robottá a keresztényeket, zenél, énekel, Pál Ferihez hasonlítják, fiatalabb kiadásban - Hodász András válaszolt a SZEMlélek blog kérdéseire.

Nem titok, hogy nem személyes találkozás során beszélgetünk, hiszen nagyjából 1200 kilométer választ el most épp bennünket. Mit keresel Rómában?
– Tanulok, a licenciám megszerzésére készülök történeti teológiából a Szent Kereszt Egyetemen. Ez lényegében egy olyan fokozat, ami a világi rendszerben nem létezik, az egyetemi végzettség és a doktori között található, és szükséges ahhoz, ha az ember gyermeke doktorizni szeretne.

ifaatya2.jpg

– Miért lettél pap?
– Nem könnyű ezt röviden megfogalmazni. Azt gondolom, hogy minden katolikus fiúnak legalább egyszer eszébe jut a papság gondolata, a “baj” akkor van, ha nem tudod elfelejteni. Nekem 16 éves koromban jutott először eszembe, és nagyon igyekeztem elfelejteni, de az Úr újra és újra megszólított, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Semmi magasztos cél nem lebegett a szemem előtt, nem akartam megváltani a világot, nem akartam az életemet feláldozni az emberekért, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak felismertem, hogy Isten erre hív, és végül igent mondtam rá. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez addig számomra ismeretlen boldogsággal és békével töltött el. Mondhatom tehát azt is, hogy végső soron tiszta önzőségből lettem pap, mert egyszerűen csak boldog akartam lenni.

– Nyilván te is ismered a hazai katolikus papság helyzetét, a klérus létszámának jelentős fogyatkozását. Szerinted válságban van-e ennek mentén az egyház, avagy a papság intézménye, s mit kellene tenni valamiféle fordulatért?
– Még egy napot sem dolgoztam plébánián, ezért egy percig sem gondolom, hogy tudom a megoldást, vagy hogy egyáltalán súlya van annak, amit erről a témáról mondok. Véleményem persze van, és ha már feltetted ezt a kérdést, el is mondom. A papi hivatások csökkenése szerintem egy összetett folyamat része, nem független a körülöttünk lévő világtól. Ha figyelmesek vagyunk a társadalomban zajló folyamatokra, akkor világosan látjuk, hogy 50-60 éve gyors és jelentős változások történnek. A fogyasztói kultúra és ezzel a fogyasztói szemlélet mindent áthat, a házasságok válságba kerültek, egyre több a válás és egyre kevesebb a házasságkötés, a családokban átlagosan alig születik egynél több gyermek (Magyarország még a kínai népesedési rátához képest is el van maradva, pedig ott tavalyig még hivatalosan szigorú egykepolitika volt). Ezek mind befolyásolják a papi hivatások helyzetét is. Kevesebb gyermek, kevesebb keresztény, nyilván kevesebb pap is. Emellett a fogyasztói szemlélet észrevétlenül hatol be a tudatunkba, és lassan mindent meghatároz. Ez tulajdonképpen rejtett önzőség, és a boldogság keresésének téves útja. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály rámutat a Flow című könyvében: hiába van pénzed drága túrákra járni és wellness hotelekben ejtőzni, nem leszel tőle boldog. Mégis sokan ezen az úton próbálnak járni. Emellett széthulló családokból jövő gyerekek nehezebben találják a helyüket a világban, nehezebben köteleződnek el, és nehezebben tartanak ki. Talán ez is oka lehet néhány aposztáziának, nem tudom. Szóval minden mindennel összefügg.

Amúgy nem a paphiány a legsúlyosabb probléma szerintem, hanem az elkötelezett keresztények hiánya. Nem vagyok sok éve pap, de a legmegdöbbentőbb tapasztalatom, hogy még a templomba járó keresztények sem imádkoznak rendszeresen és komolyan, és nem olvassák a Bibliát odahaza. Most nem arra az esténként félálomban elmormolt Miatyánkra gondolok, hanem napi egy-másfél óra imaidőre, amit Istenre szánok, a Biblia rendszeres és elmélyült tanulmányozására, tehát növekedésre a hitben. Istennek nehéz dolga lehet megszólítani olyanokat, akik nem is figyelnek rá.

Hadd tegyek még ide egy plusz szempontot, ami kicsit darázsfészek, félve is említem, de meggyőződésem, hogy ez a téma is ide tartozik. A liturgikus reform a racionalizmus mentén alakította át a liturgiánkat a zsinat után. Megpróbáltuk kivenni a nehezen érthető részeket, szimbólumokat, ahelyett, hogy inkább meg akartuk volna érteni őket. Lecsupaszítottuk a liturgiát, és olyan dolgok tűntek el, mint például a pap személyes imádságai - ezekből alig maradt néhány. Ezeknek az volt a funkciója, hogy a papot segítsék a szentmisére való koncentrálásban, a lelke felemelésében a mennyei liturgiába. Most le tudom vezetni a misét anélkül, hogy akár egy személyes szót szólnék Istenhez, ami csak az enyém, ami nem a híveknek szól. Aztán szembefordítottuk a papot a hívekkel, hogy ne az Istent szemlélje liturgia közben, hanem a későket, az orrvakargatókat és a mocorgó gyerekeket. Én ezzel sokat küzdök. Semmi közöm hozzá, hogy miért késik, nem is haragszom rá, de pusztán azáltal, hogy őt kell néznem, kizökkent. Így lassan megszűnt a mise intimitása a pap számára, szinte színház lett. A hívők ugyanezt élik meg, szerintem. Ha szembe van velem a pap, akkor óhatatlanul is azt nézem, hogy borotválkozott-e, hogy ásítozik-e, hogy mi van vele. Innentől ez egyszerű pszichológia: amit nézel, az irányítja a gondolataidat. A mai liturgiánk - bár elvileg közösségi akart lenni - igazából papközpontú lett. Amikor életemben először vettem részt görögkatolikus szentmisén, akkor jöttem rá, hogy mi az értelme a “háttal misézésnek”. Először is sokkal inkább éreztem azt, hogy a pap egy közülünk,  nem szemben áll velem, hanem együtt fordulunk Isten felé. Aztán kábé egy percig foglalkoztatott a pap háta, utána én is a főoltár felé fordulva merültem el Isten jelenlétében, a személyes imádságban. Szinte magával ragadott a liturgia, és sokkal könnyebb volt megmaradnom az Isten szemlélésében. Egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy zavar, hogy háttal áll nekem a celebráns, sőt, nem kellett rá figyelnem, hanem azzal tudtam törődni, aki a lényeg: az oltáron megtestesülő Istennel. Amikor az elmúlt évtizedekben tapasztalható elvallástalanodás okait kutatjuk, a nyilvánvaló okok (a fentebb említett társadalmi változások) mellett talán a liturgiánkat is meg kéne vizsgálnunk. Az általad belinkelt cikkben az atya a világiak bevonását emeli ki, de ezzel sem értek egyet: elodázza, nem pedig megoldja a problémát. Sőt, az a tapasztalat, hogy a világi kisegítő hamar elkezd paposkodni (nem véletlen, hogy egyes helyeken már külön szó van a női “stólás” igeliturgiára), miközben a papok úgy élik meg, hogy újabb funkcióban helyettesítették őket. Ez hosszú távon identitásgyengüléshez vezet.

ifaatya.jpg

– Jó sok labdát feldobtál, de meghagyom a reakció lehetőségét az olvasóknak. Korábban aktívan zenéltél, jól állt a kezedben gitár, hegedű, ütős hangszerek, még énekeltél is az Irish Coffee formációban. A reverenda felöltésével vajon leteszi-e a pap a hangszert?
– Nem szükséges, hogy letegye, én sem akartam, de a szeminárium (és most Róma) bentlakásos műfaj, nem tudtam volna próbákra járni. Az Irish Coffee-val azért még összejárunk nyaranta egy koncertre. Csak annyi változott, hogy reverendában tolom. Én személyesen nem tudok szabadulni a zenéléstől. Most Rómában egy kórusban énekelek, és amikor kikerülök plébániára, biztos, hogy lesz valami folytatása ennek. Ez nálam szenvedély.

– Egyre több pap, még néhány püspök is bátran használja a közösségi oldalakat, a virtuális teret szöveges, képes üzenetek közvetítésére, esetedben azonban kifejezetten mókás, laza stílusban zajlik mindez. Tudatosan építed a jó fej pap képét, vagy korábban is így kommunikáltál, s a papság nem változtatott a poénos hangnemen?
– A valóságban nem vagyok jó fej, hanem egy teljes PR csapat dolgozik az imázsépítésen. Na, jó, nem. Egyszerűen arról van szó, hogy papként is megmaradtam annak, aki vagyok, nem is akarok más lenni. A teológia ezt úgy fogalmazza, hogy “a természetfeletti a természetesre épít”. Néhány barátom a szentelés előtt figyelmeztetett is, hogy vigyázzak, nehogy elkapjon az “ájtatos parkinson”. Teljesen egyet tudtam érteni velük. Ahogy Pál ugyanazzal a vehemenciával hirdette az evangéliumot, amivel korábban üldözte a keresztényeket, és még sorolhatnánk a példákat: Isten nem veszi el a személyiségedet, nem alakít robottá. Sokan furcsállják is, hogy amikor prédikálok, olyan érzésük van, mintha egy kellemes pizzériában beszélgetnénk egy jó pofa zirci sör fölött. Igen. Mert az oltárnál ugyanaz az ember áll, aki előző nap ott volt veled a kosáredzésen, vagy másnap elmegy moziba. Amúgy nem hiszek a Facebook evangelizációs értékében, inkább arra használom, amire való: tudni egymásról, és néha vidámságot okozni egymásnak. Nem hiszem, hogy ha kiírok egy bibliai idézetet, azt látva valaki azonnal rohan a templomba. A Facebook egy elképesztő, lényegében kezelhetetlen információhalmaz, amitől az ember figyelme eltompul. Hány jó idézetet, vagy elszomorító történetet olvasol el naponta, és mi történik? Semmi. Az élet megy tovább. A megtérés a személyes tanúságtétel és az imádság által lehetséges, ehhez találkozásra van szükség. Az internet alkalmas arra, hogy meghirdesd a programot, de még mindig találkozni kell, hogy valami igazán történjen. Nem véletlen, hogy nem lehet gyónni Skype-on.

– Főként budai katolikus körökben sajátos becenéven ismernek - papként is megmaradtál-e IFA atyának, s honnan származik ez az elnevezés?
– Igen, sokan így szólítanak most is, de rövidül, mert az egyik “a” kiesik, így lettem Ifatya, vagy simán Ifa. Az eredete pedig igen egyszerű: amikor a cserkészetben vezető lettem, egy idősebb vezető mellett kezdtem a munkát, helyettesként. Viszont volt egy apró problémánk: őt is Andrásnak hívták. Hogy ne zavarodjunk össze, ha a gyerekek megszólítanak valamelyikünket, én lettem az “ifjabb András”. Ez pedig elég hamar lerövidült. Egyszóval a név hangzás alapján izgalmas történetet sejtet, pedig valójában elég egyszerű az eredete.

– Noha nemrég szenteltek pappá, már tartottál előadást például a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón is, "A szexuális forradalom és annak következményei" címmel. Milyen kihívásokkal küzd e témakört illetően a fiatalság, és milyen válaszokat kínál a kérdéseikre a katolikus egyház?
– Az ifjúság kihívásait mindenki ismeri, aki nyitott szemmel jár. Meggyőződésem, hogy súlyos a helyzet. Ezért is kerestem a megoldást, és a legkézenfekvőbb utat választottam: beleástam magam a Katolikus Egyház szexuáletikai tanításába. Megdöbbentően koherens, logikus és teljes tanítást találtam. Akkor döntöttem el, hogy következetesen fogom képviselni minden betűjét, kompromisszumok nélkül. Éppen ezért évek óta tartunk néhány fiatallal Test teológiája hétvégéket, ahol az Egyház teljes tanítását elmondjuk nekik ebben a témában.

Ott ülnek ezek az egyetemisták, akik esetleg már együtt élnek a barátjukkal, barátnőjükkel, és mi a házasság szentségéről, az addig tartó tisztaságról, a házasságban a Természetes Családtervezésről beszélünk nekik, kertelés nélkül. Először félve tettük, majd azt tapasztaltuk, hogy a résztvevők nem egyszer pusztán attól, hogy megismerik Isten eredeti tervét a szexualitással kapcsolatban, megtérnek. Rengeteg ilyen történettel találkoztam.

A párok szétköltöznek, és elkezdenek tisztán készülni, a házastársak megpróbálkoznak a Sensiplan (a Természetes Családtervezés legújabb módja) alkalmazásával, aztán jönnek vissza fél-egy év múlva, hogy beszámoljanak róla, hogy a kapcsolatuk megújult, boldogabbak, és Isten újra része az életüknek. Nekünk, katolikusoknak komolyan kell vennünk, hogy az igazság szabaddá tesz, és ezért nem szabad elhallgatnunk, mert az embereknek joguk van tudni róla.

– Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik úgy érzik, papi szolgálatra hívja őket Isten?
– Akinek ez eszébe jut, jellemzően két érzés lehet benne: pánik, vagy büszkeség. Ha valaki az előzőt érzi, annak azt tanácsolnám, hogy nyugalom. Ha tényleg Isten hívja, akkor ez lesz élete legjobb döntése. Isten teremtett minket, ha az ő terve a papság, akkor ebben fog az élete kiteljesedni. Találkoztam nem egy idős emberrel, aki nyugdíjas koráig bánta, hogy nem lett pap, pedig szerető felesége és gyönyörű gyerekei vannak. Másodszor azt, hogy alaposan járjon utána, és ezt főleg annak javaslom, akik hamar belelkesedik. A hivatás érzése elég sok helyről jöhet, érdemes letisztázni. Lehet ez egy ki nem mondott elvárás a környezete vagy a szülei részéről, vagy csak megfelelni akarás, kitörési vágy a szürkeségből, névtelenségből, vagy akár az úgynevezett “segítő szindróma” megnyilvánulása. Ezekben az esetekben nem feltétlen jó döntés elmenni papnak. Természetesen a hívás Istentől is jöhet, ekkor pedig nem érdemes halogatni a döntést. Ja, és augusztus utolsó hétvégéjén hivatástisztázó lelkigyakorlatot tartunk Csépányi Gábor atyával: ha valaki tényleg gondolkodik a hivatásán, akkor érdemes rászánnia ezt a három napot!

Beszélgetőtárs: Gégény István

süti beállítások módosítása