Azon a párton vagyok, hogy az egyház tagjai is bátran politizáljanak, mint minden ember, vagyis nyilvánítsanak véleményt a köz ügyeiről, ha erre késztetést éreznek. Ám ha a szószéket pártpolitikai propagandára használjuk fel, visszaüthet.
– Mint Istentől kapott szép szemű magyar keresztény embereknek, legyen bennünk elég határozottság és bátorság, elindulni és jó szemmel kikeresni, hol és mikor van lehetőségünk minél hamarabb aláírni a beléptetési kvóta ellen azt a papírt, amihez nevünket és határozott eljárásunkat kell adnunk. Csak így tudjuk megőrizni ezen a Földön Krisztus királyságát – e mondatok nem tőlem származnak, a tartalom és a forma egyaránt idegen tőlem. Egy katolikus pap mondta mindezt nagy nyilvánosság előtt, szentmisén, úgynevezett szentbeszéd keretében. Az egészet az adott plébánia videóra vette, majd publikálta is a világhálón.
Akkor nem nagyon akartam foglalkozni a szerintem minimum szerencsétlen kijelentéssel, csupán a témáról szóló cikk megosztásával jeleztem, mennyire vigyáznia kellene az egyház hivatalos képviselőinek, mit üzennek a nagyvilágnak, illetve milyen hatásokat válhat ki, ha állást foglalnak egy adott politikai erő mellett. Noha nem fűztem semmilyen megjegyzést a megosztott tartalomhoz, igen meglepő (vagy nem is annyira meglepő?), nemtelen reakciók jutottak el hozzám, miszerint megtámadtam volna az illető papot.
Eddig a múlt, a naptárban néhányat lapozva pedig eljutunk a jelenhez, amikor is a korábban a kvótaellenes aláírásgyűjtést kezdeményező párt kiállt a reflektorfénybe, és közölte, hogy ők márpedig népszavazást indítványoznak ugyanebben a témában. Alighanem még a vakok számára is világos, hogy utóbbi akció a témaelterelési hadműveletek klasszikus megnyilvánulása, csakhogy a sok spekulálás, kommunikációs hadviselés árnyékában ott pihen egy nyugtalanító kérdéscsoport. Akkor hát felesleges volt az eddigi aláírósdi? Kezdjük az egészet az elejéről? Mennek a kukába a szignált ívek? Ha valaki számára nem nyilvánvaló a válasz, annak nehezen tudnék bármiféle kifejtéssel segítségére lenni, a többieknek viszont rá kell ébredniük, hogy a „magánvéleményét megfogalmazó” lelkipásztor és a vele egyetértők konkrétan a kormánypárt játékszerének szegődtek. Az akkori pillanatnyi pártpolitikai érdek azt kívánta, hogy aláíróívekkel tereljék a figyelmet (avagy szaporítsák bizonyos adatbázisok tartalmát), most pedig épp népszavazásosat játszik, játszatna velünk ugyanaz az alakulat.
A leírtaktól teljesen független, hogy ki mit gondol a kvótákról, pártokról, menekültekről/migránsokról/bevándorlókról. Ezek a gondolatok arra próbálnak utalni, hogy „Krisztusnak” azt a bizonyos, aláírásokon alapuló „királyságát” épp most fújta ki az ablakon a szél. Homokra épült. A sziklára épült egyháznak sok más kérdéshez hasonlóan ezúttal is a párbeszéd, egymás meghallgatása, legfőképpen pedig a befogadás pártján kell állnia. A témát érintő evangéliumi küldetésről, kötelességekről, korlátokról igen szívhez szólóan, hitelesen írt Székely János püspök a SzemLélek blog hasábjain.
És ez még csak a kisebbik gond az ügyben. Merthogy aki képes túllátni a magyar sajtótenger hullámain, némi nyelvtudás birtokában érdekes tartalmakra lelhet a nemzetközi vizeken. Ha igazak a hírek (és mivel számos nem-ma-született orgánum megírta, eléggé hitelesnek tűnik az információ), egy osztrák teológiai intézmény professzora írt egy cikket, amelyben a magyar jobboldali kormányzat – és a helyzetértékelésében lényegi különbségeket nemigen mutató magyarországi egyházak – befogadásellenes "politikai kereszténységét" illusztrálta, illetve kritizálta. A cikk megjelent az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) honlapján, ám hamar le is került onnan, állítólag a magyar egyházi vezetés indoklás nélküli kérésére.
A cenzúrát idéző lépés híre egyre jobban terjed: megírta az ORF, a Kathpress, a német KNA hírügynökség, a Der Standard, a svájci kath.ch is. Ha valaki nem boldogul a német nyelvvel, ide kattintva magyar nyelven is elolvasható a lényeg.
Hogy kinek jó ez, nem tudom. Azt sem, hogy mi köze e tevékenységeknek Krisztus országa építéséhez. Talán nem késő visszatérni mindenkinek a saját hivatásához.
Gégény István
(Az illusztrációként használt képrészlet "Sakk: Napóleon és a kardinális" című eredeti változatát Jehan-Georges Vibert festette 1840-ben.)
