Novemberben jelenik meg Beer Miklós új interjúkötete, amelyben szó esik a lombikprogramról is. A téma aktualitására tekintettel a főpásztor és a kiadó engedélyével részleteket közlünk a könyvből.

Szeressek ott, ahol gyűlölnek – ez volt az első, magánkiadásban megjelent interjúkötet címe, amelyet az Örömet hozzak, hol gond tanyázik című kiadvány követett. A hamarosan megjelenő 3. rész a Mindig velem címet viseli. A kötetben az alábbi dialógus szerepel a mesterséges megtermékenyítés témájában.

* * *

LOMBIKBÉBIK

– A bizalommal, az Istenre való ráhagyatkozással és a gyerekekkel kapcsolatban adódik egy kényes és aktuális kérdés. Sok katolikusnak sem tetszett, amit az egyik püspöktársa mondott a lombikbébiprogramról.

– A beszéd után napokon keresztül tévék, rádiók, újságok kerestek, hogy mondjam el a véleményem. És nagyon sokat gondolkoztam. Végül mindig arra kértem az újságírókat, nézzék el, de nem szeretnék nyilatkozni, mert nem tudnék olyat mondani, amivel előrébb vinném az ügyet, megbántani pedig senkit nem szeretnék. De azóta is töprengek, mit mondjak katolikus papként azoknak, akik útmutatást várnak.

Leginkább azért nehéz jól beszélni erről a témáról, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a módszert egy ideje már alkalmazzák. Számtalan ember él köztünk, aki mesterségesen fogant. És minden rosszul megválasztott szóval megbánthatjuk őket – és persze a szüleiket is –, amit senki nem akar. Nyilvánvaló az is, hogy egy mesterségesen megfogant gyermek is Isten gyermeke. Az élete épp olyan értékes, mint bárki másé. Ez nem is lehet vita tárgya. Mégis – számomra mindenképpen – tudathasadásos a helyzet. Az egyház tanításával, az élet tiszteletével ugyanis keresztény hitünk szerint nincs összhangban az eljárás. Még akkor sem, ha éppen az életadás iránti vágy a mozgatórugó. Mégpedig elsősorban – kimondani is szörnyű! – a számfeletti embriók sorsa miatt. Akik a legjobb esetben is a fagyasztóban „várakoznak”. Akikre sokan csak legyintenek. Majd esetleg (!) adunk nekik egy esélyt – szoktam hallani. Különben is, természetes vetélés is létezik. Ami már inkább önigazolás, mint jogos érvelés.

Az alapkérdés ez: mikortól tekintjük emberi életnek az emberi életet? Ami természetesen kapcsolódik az abortusz kérdésköréhez is. A fogantatás pillanatától, vagy pedig egy emberek által meghatározott időponttól? Néhány órás, napos vagy éppen hetes állapottól? Kijelenthető-e, hogy egy bizonyos pontig csupán egy sejthalmaz az embrió, és csak aztán tekintjük majd embernek? Mindebből pedig adódik a következő kérdés is: milyen alapon merünk mi lefagyasztani egy emberi életet? A kísérleti célú felhasználásról vagy a megtermékenyített petesejtek elpusztításáról már ne is beszéljünk!

Az egyház nem vonja kétségbe azoknak a házaspároknak a jó szándékát, amelyek gyermeket szeretnének. Hogyan is tehetné? Egyáltalán, az egész kérdést csakis az Úristen irgalmas szeretetén keresztül szabad megközelíteni. Szeretettel, megértéssel, odafigyeléssel. Senki fölött nem törhetünk pálcát. Inkább csendben oda kell ülni az érintettek mellé, és meghallgatni őket.

Nyilvánvaló, mekkora a fájdalom egy olyan asszonynak a lelkében, aki nem tud életet adni. Kétségek között szenved, gyötrődik. Még a Szentírásban is ott vannak a példák: Ábrahám felesége, Sára, vagy akár Erzsébet. Akiket egyébként idős korukban ért a csoda. Mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mégis, papként, püspökként nem mondhatok mást: az egyház tanítása szerint egyedül Isten élet és halál ura. Ami azt is jelenti, hogy hívő lélekkel egyszerűen nem lehet szemet hunyni a megfogant, de meg nem születő életek, a „járulékos veszteség” felett.

Ismétlem, senkit nem szeretnék megbántani, mert értem és érzem az érintettek gondját. Inkább csak a gondolataimat megosztani. Egy kicsit távolról közelíteni. Leginkább azoknak segíteni, akik még vívódnak. És nem ítélkezni.

Az én kiindulási pontom, hogy az életünk elsősorban ajándék. Ajándék, amelyet az Úristentől kaptunk. Később, amikor elérünk egy bizonyos életkort, és felnőtté válunk a gondolkodásunkban, az élet már feladatot is jelent a számunkra, amihez a felelősségünk is hozzátartozik. Ha azonban az életet ajándéknak tartjuk, következik belőle, hogy nem lehet megkövetelni. Nem lehet igényelni. Még kevésbé pénzért megvenni.

Sokszor mondom: nem mi választjuk meg a szüleinket. Sem azt, hogy mikor és hol születünk. Ezek ugyanis – szó szerint – velünk született adottságaink.

Az egyház régóta, következetesen hívja fel a figyelmet egy döbbenetes ellentmondásra. Az emberiség a legkülönfélébb fogamzásgátlási módszereket veti be, a nők hormonkészítményekkel bombázzák a testüket, nehogy baj legyen. Azaz: nehogy élet fakadjon. És ebben az összefüggésben különösen megrázó, amikor egyszer csak fordul a kocka: nő és férfi, feleség és férj gyermeket szeretne, de nem fogan meg a magzat.

A legkülönfélébb okokból. Mert már késő van. Vagy mert már volt egy terhesség-megszakítás. Esetleg a hosszú évekig szedett fogamzásgátlónak nem várt mellékhatásai lettek. És persze az is előfordul, hogy nincs látszólag semmi előzmény, mégis hiábavaló a várakozás. És ilyenkor hangzik el: mi akkor is akarunk gyereket! A technika lehetővé teszi, hát megcsináljuk. Kerül, amibe kerül. Jár, amivel jár. Isten nem veheti el tőlünk ezt a jogot!

Én azt gondolom, a technikai fejlődést Isten azért biztosítja számunkra, hogy azzal gyógyítsunk. Hogy a szenvedést enyhítsük. Nem pedig azért, hogy a helyébe lépjünk. Hívőként éreznünk kellene a különbséget.

Amikor valaki azt mondja, én akkor is megmutatom, hogy nekem lesz gyerekem, voltaképpen a teremtő Isten helyett akar dönteni. Mert nem fogadja el, hogy az Úristen mást szeretne tőle. Más életet szán neki, amiről nem akar tudomást venni.

Jézus tanításából számomra az következik, hogy akiket Isten megajándékoz gyermekkel, azoknak azt adja feladatul, hogy neveljék, gondozzák őt. Akiknek pedig nem ad kisbabát, azokat talán arra hívja, hogy másokra figyeljenek. A keresztgyermekeikre, a szüleikre, a barátaikra, a szomszédjaikra. Egyáltalán, arra, hogy az idejüket, a lehetőségeiket másoknak szenteljék. Nem kell mindenkinek Brunszvik Terézzé válnia, aki nevelőprogramot indított, árvaházat alapított, kórházi betegeket ápolt, elég lenne csak kinyitni a szemünket.

Nem tudom megkerülni: az Úristen a fogyatékkal élő gyerekeket is ajándéknak szánja. Márpedig a szüleik ereje véges. Hogyan fordulhat elő egyáltalán, hogy magukra hagyjuk azokat az édesanyákat és édesapákat, akik sokszor életük végéig hordják a keresztjüket, elfogadva az Úristen akaratát? Csak mert a magunk szempontjait nézzük, semmi mást.

Hívő életszemlélettel a jelenleginél sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia annak a gondolatnak, hogy az Úristen egymásra bíz bennünket. Ami azt jelenti, hogy nem a magányos életsorsok oldaláról kellene közelítenünk. Nem onnan, hogy ki mit akar, vagy mihez érez jogot. Hanem az emberiség egésze, a felelősség felől. Ami sajnos nem kap kellő hangsúlyt még a keresztények gondolkodásában sem.

Nem foglalkozunk az éhezőkkel sem. Legfeljebb sajnálkozunk. Pedig tehetnénk értük. Alig van, aki felkarolja az árvákat is. Akik a természet rendje szerint megszülettek. Mert ne felejtsük el: ha a lombikbébikre azt mondtuk, hogy épp olyan értékesek, mint bárki más, ez az erőszakban megfogant gyerekekre ugyanúgy igaz. Rájuk azonban a legtöbben azt mondják: ők nem a mi vérünk. Nem a mi gyerekeink. Mi közünk hozzájuk?
Az egész kérdéskört tehát egy picit visszalépve, nagyobb távlatból lenne jó vizsgálnunk. Abból kiindulva, hogy az Úristen egymásra bízott bennünket. És arra kellene figyelnünk, mit tudunk tenni másokért. Az Úristen szándékát keresve. Nem a magunkéhoz ragaszkodva.

Elfogadom, ha más nem így látja. Én ezt gondolom.

– Egy beültetéseket végző intézet orvosa fogalmazott így: „nem játszunk Istent. Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon.”

– Én pedig azt érzem, hogy az emberiség észre sem veszi, milyen határokat feszeget. Pontosabban lép át. Tegyünk fel néhány egyszerű kérdést. Ki és milyen alapon dönti el például, hogy míg egy házaspárnak joga van a lombikgyermekhez, addig egy egyedülálló nőnek már nem? És milyen alapon? Ha következetesek vagyunk, és a „jogunk van hozzá” elvhez ragaszkodunk, miért akarjuk megszabni, ki vehet részt az eljárásban, és ki nem?

Ki dönti el például, hogy egy 35 éves nő még „próbálkozhat”, egy 45 éves már nem? Emberi valószínűség-számítások alapján hozunk egy konszenzusos döntést, hogy mekkora az az egészségügyi kockázat, amit még vállalunk, és mekkora, amit már nem?

Tudom, az alapkérdés még nem ez, de játsszunk el a gondolattal: ha az Istentől kapott tudomány egyszer majd lehetővé teszi, hogy a szülők megválaszthatják születendő gyermekük haja színét, nemét, képességeit, akkor is a Teremtő leheletét érezve fognak az orvosok beavatkozni? Lesz, aki még ebben sem fog semmi kivetnivalót látni, megint mások viszont ezen a ponton már megálljt parancsolnának? És ki dönti el, kinek adjunk majd igazat? A kulcs ez: hol a határ?

Ha a tudomány lehetővé teszi, hogy egy embrióról előre pontosan lehet tudni, milyen betegséget hordoz, esetleg még azt is, hogy várhatóan hány évig fog élni, akkor majd a szülők azt is eldönthetik, egyáltalán megszülessen-e? Ez lesz a jövő? És lesznek, aki megmagyarázzák majd a döntésüket, és lesznek, akik szerint ez már túlzás? Mert mondjuk „megelégszenek” a puszta lombikprogrammal? És kinek lesz igaza? Megint csak hol a határ? Ki fogja eldönteni, mi etikus „még”, és mi nem?

Ráadásul ezek a kérdések már nagyon is aktuálisak. Nemrég hallottam valakitől: kiderült, hogy a gyerek Down-kóros lesz. Nem lenne szabad megszületnie! A hideg kirázott. A leselejtezés kultúrája, ahogy Ferenc pápa fogalmazott, borzasztó tükröt tart az emberiségnek. Mert ezzel a logikával egy idős, beteg emberre sincs szükség. És egy fogyatékosra sem. Mert csak egy tehetetlen sejthalmaz. Csakhogy ez már olyan, mint a fajelmélet. Hitleri gondolkodás.

És innen már csak egy lépcső a klónozás. Valaki egyszer majd megszólal: meghalt a gyermekem, csak tízéves volt! A tudomány lehetővé teszi a klónozását, és nekem jogom van hozzá, hogy „előállítsam őt”. Mert én ezt akarom! Neki mit mondunk majd? Azt, hogy az egyház hallgasson, ne legyen életellenes, te pedig, barátom, klónozz bátran? Feltételezem, ezt ma még talán kevesen mernék kijelenteni. Ahogy valószínűleg száz évvel ezelőtt sem gondolt még senki a lombikprogramra és a lefagyasztott embriókra.

És elértünk a végső kérdésekhez: mi az ember lét értelme? Az ember célja? Hogy kiküszöböljön az életéből mindent, amit problémának tart? Hogy a tudást felhasználva biológiai és kémiai eszközökkel győzze le a természetet? Kifejlessze a tökéletes embert? Arra már nem is vagyunk kíváncsiak, Isten mit szeretne?

Meggyőződésem, hogy az orvostudomány célja nem lehet más, csakis a gyógyítás, és erről a világos irányról nem szabadna letérni. Arra kellene minden erővel összpontosítani, mi az oka az egyre gyakoribb meddőségnek. Hogy miként lehetne megelőzni.

Van itt ugyanakkor még egy nagyon fontos szempont. Azt gondolom, egy hívő ember, aki elfogadja, hogy létezik egy nála nagyobb erő, a teremtő Isten, akitől minden függ, nem, vagy csak kétségek között mer elindulni ezen az úton. Mert úgy tanulta: a cél nem szentesíti az eszközt. A kérdés a nem hívők szempontjából válik még izgalmasabbá. Ők ugyanis nem gondolják, hogy lenne felettük valaki. Márpedig ebből következik, hogy úgy akarják alakítani a világot, ahogy jónak látják. Az ő esetükben Isten nem szempont.

Én nem fogok ítélkezni senki felett. Jézus tanításából adódóan, felelősségem tudatában azonban irányt mindenképp szeretnék mutatni azoknak, akik meghallgatnak. Ha pedig valaki másként dönt, felé és a gyermeke felé is irgalommal és szeretettel fordulok. Mert szeretem mindannyiukat. Az élet titkáról, az Úristen szándékának elfogadásáról alkotott véleményünk viszont nem fog egyezni. És ha azt mondtam, hogy szeretettel tekintek rájuk, mit is mondhatnék azokról, akik kimondják, Uram, legyen meg a te akaratod? Azokról, akik felajánlják az életüket másokért. A legnagyobb tisztelettel, mélyen fejet hajtok előttük.

(A nyitóképet Thaler Tamás készítette.)