Az éjjelek általában véget érnek. Ugyanez igaz az éjszakákat kísérő álmokra is. Valaminek azonban nem kötelező elmúlnia. Velünk maradhat, ha teszünk érte.
Soha nem fogadtam focimeccs végeredményére. Abban azonban biztos voltam, hogy ha búcsúzni kényszerül a magyar válogatott, nem lebandukolnak majd a pályáról bánkódva a mieink, hanem odamennek ünnepelni a szurkolókhoz. Talán még a himnuszt is eléneklik - ebben mondjuk már nem voltam annyira biztos. Nem örülök, hogy máris kiderült a dolog, az viszont megnyugvással tölt el, hogy nem tévedtem. Persze olyasmi tipp volt ez, ami kapcsán úriemberek nem is szoktak fogadást kötni.
A magyar válogatott győzött. Jó, játszottak persze a fiúk meccseket is, volt köztük döntetlen, a sort vereség zárta, de ez a bajnokság számunkra nem a kupa elnyeréséről szólt. Érdekes persze belegondolni, hogy még akár a döntő elérése is belefért volna.
A magyar válogatott nem elsősorban az aktuális ellenfeleit győzte le, hanem önmagát, pontosabban azt a "magyaros" valamit, ami ránk telepedett, és nem találtuk a kijáratot belőle. A könnyeikkel küszködő játékosok, elcsukló hangú riporterek, a világszerte euforikus hangulatban ünneplő drukkerek minden hivatalos hercehurca nélkül szövetséget kötöttek ezekben a napokban. Ki-ki odatette magát, mert éreztük, hogy van bennünk valami, ami ott pihen a mélyben, csak eddig nem sikerült felszínre hozni. Most igenis megcsináltuk. Együtt, közösen, elvitathatatlanul.
Az idei Európa-bajnokság felért a magyarság számára egy masszív lelki gyúrással - a testi mellett ez bizony lelki gyakorlat is volt (még mindig az) számunkra. Együtt örülni a sikereknek: nem tűnik nehéz dolognak, ám érdemes bevallani, nekünk még ez sem szokott menni. Most valahogy csak összejött, elenyésző kivételtől eltekintve. Emelt fővel elfogadni a kudarcot: ez a legkevésbé sem erősségünk, most mégis rácsodálkozhatunk, ahogy 0-4 után úgy térhet haza válogatottunk, ahogy a legnagyobb hősök szoktak. Nincs vita abban, hogy fizikai erejük mellett szívüket, lelküket is kitették a focisták a hazáért.
Emelt fővel - ezt a kifejezést ismételgették többen a kommentátorok közül, és ez a két szó sokat elárul arról, hogy mit ért el a magyar csapat (amibe a cserejátékosoktól a szakmai stábon keresztül rengetegen beletartoznak, még a szurkolókat is ide számolhatjuk, Dárdai Pál elévülhetetlen érdemeiről nem is beszélve). Ha valami nem volt jellemző a magyarokra az elmúlt években, évtizedekben, az az emelt fő. Most itt van, megvan, és a jó hír az, hogy megtartható. Fontos részlet: magától nem fog megmaradni. Benne van ugyanis a kifejezésben a munka, a cselekvés: emelt. Emelni kell, együtt, közösen, kitartóan, nem sajnálva a befektetett munkát. Ez a munka a legkevésbé csupán az erőről, a rábombázott lövésekről szól. Kellenek hozzá passzok, védések, gyakran a szürkének tűnő középpályán zajlanak a fontos folyamatok.
A magyar fociválogatott hazatér, közben, a francia események oldalvizén kajak-kenu terén is szépen termeltek a mieink: 5 arany, 5 ezüst és 4 bronz szerepel sportolóink tarsolyában. Félek belekezdeni a további felsorolásba, mert bizonnyal kihagynék valamilyen sportágat, sikert, szép eredményt.
Olyan jó lenne sokáig megtartani ezt az állapotot, újra és újra felemelni a fejünket, a szívünket, a néplelket! Ha másért nem, hát azért, mert sokkal jobb így élni, mint a "merjünk kicsik lenni" kesergésével tölteni a napjainkat.
Hajrá, így tovább! :)
